Figyelem! A novella Steve Rogers x Tony Stark fanfiction!

  Amerika Kapitány ült, s nézett ki a fejéből, mintha semmi dolga nem akadt volna. És így volt-e? Hát, nem éppen, ugyanis a többiek már akcióztak, ő továbbra is csak egy fényképet szorongatott, amiről Peggy Carter köszönt vissza. Hiányzott neki az az időszak, legszívesebben visszament volna az időbe, és tudatta volna vele... De végül is mit? Nem mondhatta azt neki, hogy várjon rá, vagy hogy életben marad. Nem áltathatta hiú reményekkel.

  A semmiből Tony Stark került elő, és valóban úgy bukkant fel, mint egy szellem. Csendes lépteit még a légy zümmögése sem zavarta meg, ám a Kapitány hátrafordult. Na már csak ő hiányzott – gondolta magában Steve, és visszafordult a tévé elé, amit még véletlenül sem kapcsolt volna be, hogy esetleg elnyomja elméje legmélyebb gondolatait, amelyek lassan széthasították a koponyáját. Küzdött az idővel, amibe került, küzdött az érzéseivel, amelyek megtévesztették, küzdött Tony-val, aki ugyan semmit sem tett, és küzdött Peggy-vel, aki hiányzott neki. Tony meg amúgy is, mit akart? Megint viccelődni a bajain? Vagy éppen talált valamit, amivel belé köthet?

– Amúgy, csini ruci – vigyorgott Rogersre, miközben végigfuttatta tekintetét a felújított ruhán. Legszívesebben még többet gúnyolódott volna, de látta, hogy a Kapitány nincs most jó formában. – Csak nem rájöttél, hogy az életednek semmi értelme? Ne aggódj, a miénknek se – próbálta vigasztalni a maga stílusában, de nem azt a hatást érte el, amit akart.

  Steve a hirtelen ötlettől vezérelve nekirontott Tony-nak és a falhoz szorította. Rettentően mérges volt rá, Starkot pedig szinte lenyűgözte, hogy Rogers nem tud uralkodni magán. Ahogy a Kapitány kikelt a sodrából, még őt magát is megrémisztette, hogy mennyire eluralkodtak rajta a dühproblémák. Nem akarta, hogy Stark lássa ezt az oldalát is. A francba is, Tony mindig fel tudta valamivel cseszni az agyát! Akár egy mondata, akár egy cselekedete elég volt ahhoz, hogy kis híján megfojtsa egy kanál vízben.

– Egyszer nem tudnád befogni a pofádat? – üvöltött, Tony pedig meglepve mocorgott a Kapitány hatalmas kezei között. Maga sem tudta, mi lelte. Félt, hogyha Tony ismét megszólal, nem áll le, és addig veri, amíg péppé nem válik.

– Ugyan miért? Nem fogadtam némasági fogadalmat – szépen lassan lefejtette Steve kezét a válláról, s a kanapéig sétált, hogy leülhessen. – Te sosem érted a vicceimet – sóhajtott gondterhelten, mintha ez lenne a legnagyobb és egyetlen megoldásra váró baja.

– Mert ezek nem azok – fintorgott Rogers.

– Na persze. Csak azért mondod ezt, mert féltékeny vagy – húzta fel az orrát Stark, Rogers pedig úgy bámult rá, mint akit teljesen meglepett.

– Mégis kire? Tán rád? Attól, hogy összedobsz mindenféle kütyüt, meg megy a kémia, még nem vagy szuperhős.

– Ja, mert te a gigabicepszeddel az élmezőnybe tartozol – gúnyolódott tovább, és már sétált volna ki az ajtón, de valami miatt mégis megtorpant. – Tudod, sosem hittem volna, hogy ezt mondom, de jó veled viccelődni. Talán nem érted a poénjaim, de mikor dühbe jössz, egyedül csak velem foglalkozol.

– Ezzel most azt akarod mondani, hogy... – nem tudta befejezni a mondatát, nem jöttek nyelvére a szavak.

– Hogy gyakrabban is pesztrálnom kéne téged – fecsegte, s kilépett az üvegajtó mögé.

  Steve megrökönyödve állt a helyén. Érezte, ahogy a méregként ható érzelmek uralkodni kezdenek a testén, és mindenfélét összezagyválnak. Csak ki akarta iktatni a belső gondolatait, amelyek lassan akarták elpusztítani.

  El kéne felejtenie Peggy-t, hiszen ő már nem él, már nincs mellette. Tony meg... Él és virul, talán a kelleténél is jobban. Annyira összezavarodott! Talán Peggy-t sosem szerette igazán, csak barátilag? Talán Peggy sosem az volt, akinek elképzelte? Talán Peggy... Talán sosem kellett volna megkérdőjeleznie Tony-t.

  Kirohant az ajtón, de egyből le is álltak a lábai, ugyanis Stark az óráját figyelte, majd rámosolygott a Kapitányra. Ő nem értette, miért nem ment a többiek után, ahelyett, hogy ül a seggén, és nem tesz semmit.

– Mit csinálsz itt?

– Számoltam a perceket, vajon mennyi idő, mire felfogod... – felállt a helyéről.

  Steve magához rántotta Tony-t, és ajkát az övére nyomta. Egy kicsit ijedt volt, félt, hogy a többiek így tudják meg, de nem tartózkodott rajtuk kívül ott senki. Mire végre elléptek egymástól, és összeszedték magukat, Tony megszólalt.