– Mondd! –szóltam oda durván mégis. Egyáltalán nem akartam megszólalni, ám az agyam úgy döntött, megint nem hallgat a szívemre, amely össze volt törve. Megint a saját maga belátása szerint cselekedett, ezzel az őrületbe kergetve engem.

Tisztában voltam vele, hogy a hangsúly, amit az az egy szó megütött, nagyon fájt neki. Hát, mit ne mondjak, nekem is, amikor tudatosult bennem, hogy itt az ideje elmenni, mielőtt valamelyikünk hülyeséget csinál. És gyanítom, én lettem volna. Meg kellett fordulnom. Látnom kellett az arcát, amelyen megbántottság, de leginkább sajnálat volt. Akármennyire is mutatta erősnek magát az elmúlt pár hónapban, most mégis összetörten zokogott előttem, és úgy nézett ki, mint egy védtelen, sebes vad. Ez nem ő volt. Legalábbis nagyon nem úgy festett. Vagy... egy teljesen más lányt ismertem meg több, mint fél éve? Végig titkolta előlem az igazi énét? Hiszen én mindig mellette álltam, segítettem, amikor tudtam, és ezt kapom cserébe?

– Sajnálom! – sírta továbbra is. Nem bírta tovább, térdeire zuhant, nekem pedig nem volt elég gyors a reakcióidőm, így nem tudtam elkapni. Csak tétlenül álldogáltam előtte, magam mellett lógatott kezekkel.

Sóhajtottam egy hatalmasat. Leguggoltam elé, megérintettem a vállait, de pókerarcot vágtam hozzá. Óvatosan felemelte fejét, rám nézett, de biztos voltam benne, hogy erőlködnie kell, mivel a könnyfátyoltól szerintem semmit sem látott. Nem mosolyogtam, csak felálltam, felé nyújtottam kezemet segítségképpen, ő elfogadta, én pedig úriember módjára felsegítettem a koszos, sáros földről. A szüleim mindig annak neveltek, így megpróbáltam úgy viselkedni, mintha az lennék, pedig most minden tervem borulni látszott.

– Én voltam az első, akit beavattál abba, hogy itt hagysz? Vagy volt valaki, aki hamarabb tudta?

– Csak te tudod – suttogta megtörten.

– Meghívlak egy kávéra. Elég rosszul nézel ki – ajánlottam fel, és egyáltalán nem bántásból mondtam azt, amit.

– Ne, inkább ne, köszönöm – zavartan a hajába túrt, elővett egy zsebkendőt, és elkezdte törölgetni a szemét. Most még inkább úgy nézett ki, mint egy mosómedve, akinek a szeme körül ott az a kis fekete folt. Aranyos volt.

– Márpedig meghívlak. Kávé vagy palacsinta? – vetettem fel ötletnek.

– Nem kérheted, hogy válasszak a kettő közül. Az olyan, mintha arra kérnél, hogy válasszak, melyik lábamat vágják le – elnevettem magam, pedig egyáltalán nem terveztem. Végig semleges akartam maradni, de úgy látszik, a közelében egyik tervem sem éri el a célt, mindegyik kudarcot vall.

– Egyiket sem kéred?

– Mindkettőt vágják le? – kontrázott.

– Jó, értettem – bólogattam, és végre elindultunk a pocsolyás úton. A fejemen ott volt a kapucni, és úgy látszik, neki is volt annyi esze, hogy feltegye a sajátját. Kék szemei még így is virítottak a sötétben, olyan szépen csillogtak, mint a folyó, mikor egy kicsit hullámzani kezd.

Nova minden egyes villámláskor és mennydörgéskor összébb húzta magát, én pedig a hirtelen ötlettől vezérelve megragadtam a kezét, és ujjaimat övéire kulcsoltam. Szomorú voltam, mivel már a sztori elején éreztem, hogy valami gubanc lesz, de mégsem számítottam ekkorára. Miért akarna elmenni innen? Azt hittem, szeret itt lakni, ráadásul azt mondta, barátok vagyunk. 

Felsóhajtottam, de úgy, mintha minden gondomat abba akarnám sűríteni. Kénytelen voltam szembefordulni Novával, s mikor megtörtént, a kézfejét kezdtem el simogatni. Tisztában voltam vele, hogy akármennyire is tepertem érte az elmúlt időszakban, nem lett szerelmes belém, és hiába pedáloznék tovább, ha még a barátzónából sem jutok ki?

– Liam – szólított meg óvatosan, és le kellett gyűrnünk a gombócot a torkunkban, mielőtt megfulladunk tőle. Ádámcsutkám csak úgy mozgott, azt sem tudtam, mit mondjak neki. – Hogy gondolhatsz rám úgy? – kétségbeesett volt tekintete, akárcsak az enyém.

– Egyszerűen más vagy, mint a többi lány. Még az is tetszik, amikor botladozol, mint egy újszülött zsiráf – egyszerre nevettük el magunkat.

– Szóval olyan vagyok, mint egy zsiráf? – kacagott tovább. Nevetése bearanyozta a napom sötét részét, pedig ennél szomorúbb nem is lehettem volna.

– Azt mondom. És igen, tényleg nagyon kedvellek téged.

Egy kis reményt élesztett bennem, azt gondoltam, hogy azon filózik, bevallja-e, szeret engem. Persze erre egy a millióhoz esélyt láttam, mégis a remény halovány szikrája ott égett bennem, és annyira hinni akartam benne, hogy már fizikálisan is fájt.

– Nem akarok neked csalódást okozni – rázta a fejét elgyengülve. Nem értettem, mire érti, de a tudatom legmélyén sejtettem, hogy miről lehet szó.

– Azért megértem neked egy fél évet? – faggattam, pedig belül rohadtul fájt. Elmondhatatlanul.

– Persze, Liam, ne beszélj idiótaságokat! – vágott egyet a vállamba, amitől régebben elmosolyodtam volna, viszont most nem az a helyzet uralkodott, ahol a nevetés megengedett. Amikor meglátta komor arcom, ő sem mosolygott tovább.

– És megérnék neked egy utolsó első csókot? – tettem fel a bűvös kérdést, amitől bevallom, féltem. A válaszától, a reakciójától, a pillanattól, és attól, hogy vége lesz. Mert tudtam, sohasem lesz már olyan köztünk semmi, mint a randi előtt. Azelőtt, hogy beleszerettem volna.

– Mégis milyen kifejezés az, hogy utolsó első csók? – vonta fel a szemöldökét.

– Én csak a választ akarom rá tudni, nem a miértjét – mosolyogtam rá halványan, közben a szívem szakadt meg. Szégyellősen lehajtotta a fejét, és játszotta a megközelíthetetlent. Visszafogott volt. Sosem szeretett flörtölni, én pedig nyomultam előre százzal. Talán ez okozta azt, hogy elhidegült tőlem. – Utolsó? – közöltem vele a nyilvánvalót, s inkább hagytam, hogy cselekedjen. Ez a szó beleégett a tudatomba. Utolsó. Utolsó mi? Találkozás? Csók? Beszélgetés? Mégis mi a franc? 

– Liam, tényleg csak akkor, ha utána nem fog fájni – nézett szemeimbe, s láttam rajta, hogy tényleg aggódik értem. Nem kell engem félteni, nem vagyok olyan, aki az első pillanatban összeomlik. Eddig legalábbis azt hittem.

– Ha szükséged van rám, hívj – köszöntem el, de nem hagyott menni. Megfogta a kezemet, magához húzott, s puha ajkai olyan gyorsan érintkeztek az enyéimmel, hogy reagálni sem volt időm. Ujjainkat összefontuk, ajkai pedig úgy kényeztették az enyéimet, mintha az élete múlna rajta. Egyrészt örültem neki, hiszen végre eljött a pillanat, amit az első találkozásunk óta akartam, másrészt gyűlöltem ezt, hogy soha többé nem ízlelhetem meg a csókját.

Zihálva váltunk el egymástól. Ő lehajtotta a fejét, mintha szégyellné magát, bár nem hiszem, hogy erről volt szó, inkább arról, hogy vörös lett. Jómagam elmosolyodtam, s a reakcióját figyeltem. Nova is széles vigyort varázsolt az arcára, amit nem tudtam hová tenni.

– Nagyon hiányozni fogsz nekem! – húztam közel magamhoz, és megöleltem. Nem akartam tolakodó lenni, így inkább nem tettem mást, és nem is hagytam, hogy sokáig tartson a dolog. Pár másodpercen belül véget vetettem neki, és elindultam hazafelé. Messze voltunk a kolitól is, és a lakásomtól is, de szükségem volt egy kijózanító sétára.

– Liam, kérlek, ne menj el! – szinte könyörgött, hogy maradjak, ezért nem mozdult meg a lábam, de nem is fordultam vissza. Hátulról ölelt meg, én pedig a hasamnál simogattam a kezeit. Nagyon hiányozni fog. A valaha volt legkülönlegesebb lány, akivel eddig találkoztam. Senki nem lepett még meg ennyire, és nem is babonázott meg.

– Mit szeretnél, Nova? Összetörtél, mégsem hagysz menni.

– Nem hagylak magadra.

– De még jobban fog fájni.

– Nem. Neked nem fájhat. Nem szabad fájnia, mert nem érdemled meg.

– Sok mindent nem tudsz még, Novám - kicsit megijedt a becenevétől, mégsem eresztett el. Én fejtettem le szépen lassan az ujjait magamról, majd rámosolyogtam. Olyan szép volt, hogy az esőcseppek csillogtak a haján, a gyönyörű barna, őzike szemei ragyogtak, s a csóktól még mindig duzzadtak voltak az ajkai.

Utoljára rámosolyogtam, s döntöttem. Ha neki tényleg el kell mennie, és nem akarja a kapcsolatot, semmi értelme törnöm magam. Egy puszit nyomtam homlokára, ezzel jelezve, hogy bármikor számíthat rám, ha gondja van, vagy bármi mondanivalója. Biccentettem, és elindultam a belváros felé. Hallottam magam mögött, ahogy összeesik, és sírni kezd, de nem mehettem vissza megvigasztalni. Nekem másutt volt a helyem, megmutatta azzal a tettével, amikor igent mondott. Mert én nem érdemeltem mást, csak azt, hogy fél évig a barátja legyen neki. Csak egy barát, semmi több. Egy idióta, semmirekellő barát.