A Miraculous novella

Marinette kimerülten rogyott az ágyra, azt sem tudta, hol áll a feje. Rosszul érezte magát, amiért visszautasította Adrient, de azzal nyugtatta magát, hogy nem ő volt, hanem Katica. Ugyanis Adrien hozott virágot Katicának, nem pedig a tényleges önmagának. Bosszantotta, hogy a fiú szemet sem vetett rá, hogy Katica jobban felkeltette az érdeklődését, mint ő. Hiába voltak egy, és ugyanazon személyek.

A rózsaszín szobában mindenütt Adrien fényképek és poszterek voltak, így Marinette-nek esélye sem volt a felejtésre. Piszkosul bánta, és akármennyire is szerette volna jóvá tenni a hibáját, valami azt mondta neki, hagyja a fenébe, a szőke fiú majd elfelejti, és rádöbben, mennyire is szereti őt. Az igazi énjét, aki Marinette. Legszívesebben letépte volna az összes fotót, de inkább nem tette, hiszen tudta, később úgyis megbánná.

Adrien szíve sajgott a fájdalomtól, de tudta, hogyha eluralkodik rajta a gonoszság, nem fogja tudni irányítani az erejét, és rátámad Katicára, akarva-akaratlanul. Igyekezett túllépni rajta, de nem ment neki. Akármennyire szeretett volna közelebb kerülni hozzá, csak rontott a helyzeten. A piros alapon fekete pöttyös ruhás lány számára egy ábránd, csupán illúzió volt, amit addig kergetett, amíg hoppon nem maradt. Ha Fekete Macskaként próbálkozott, a lány még szemét sem rebegtette, de ha Adrienként tette próbára, kicsit megingott. Nem tudta mire vélni, hiszen ő volt mindkettő.

Marinette-nek eszébe jutott, amikor rányitott a fürdőben Adrienre - legelőször -, mennyire elöntötte a pír, pedig akkor nem is önmagát alakította. Katica jóval bátrabb tőlem - gondolta, de tudta, hogy hülyének is nyilváníthatnák, hogy egyes szám harmadik személyben beszél saját magáról. - Mégis piros lett, amikor találkozott a tekintetük Adriennel - folytatta. Amikor másodjára történt a dolog, nem hagyhatta, hogy ismételten olyat tegyen, amelyet nem sokkal ezelőtt. Ő csak biztonságban akarta tudni azt a fiút, akit mindenkinél jobban szeretett, holott tudta, ő nem táplál érzékeket iránta, csak a másik énje felé, aki Katica volt. Szinte újra a helyiség előtt találta magát gondolatában, s tisztán emlékezett, mikor homlokát az ajtónak döntötte. Tudta, érezte, hogy Adrien vele van, még ha nem is úgy, ahogy szerette volna.

Marinette egész nap le volt törve. Még Alya sem tudta megvigasztalni, furdalta a lelkiismeret, amiért ezt tette a fiúval. Pedig ő csak egy virágot szeretett volna átadni neki, és egy piros borítékot. Csak úgy dobogott a szíve! Egy másik városban is hallani lehetett volna... Adrien meg sem szólalt, csendben ült Nino mellett, és nem foglalkozott vele, hogy barátai próbálják felvidítani, vagy hogy Chloé egész nap a nyakán lógott. Néha sóhajtott egy nagyot, és összegyűrte a borítékot, amit szíve választottjának akart adni. Marinette látta a jelenetet, és már azon volt, hogy bevallja, ő Katica, de egy belső hang -, ami kísértetiesen hasonlított Tikkiére - azt mondta neki, ne tegye. És inkább hallgatott rá.

Iskola után Adrien az ajtó előtt eltaposta a virágot, és a markában szorított kis levélkét szétszórta. Fortyogott a dühtől, de mégis inkább csalódott volt. Azt hitte, Katica kölcsönös érzéseket táplál iránta. Hát, kiderült, hogy nem. Halálfej csak erre várt. Hogy Fekete Macska - ugyan ő nem tudta, kivel áll szemben - átadja magát a sötétségnek, és csatlakozzon hozzá. Ezúttal biztos volt benne, hogy sikerülni fog a terve, hogy Katica elbukik, és övé lesz az az isteni hatalom, amelyről régóta ábrándozott. Fel sem tudta fogni, mit jelent, de mindenáron magának akarta tudni.

- A csalódottság, a visszautasítás kemény dolog. Fekete Macska pedig immár az érzelmei rabja. Keresd meg őt, kicsi Akumám, vesd ki rá gonosz hálónkat!

A pillangónak nem kellett sok, meg is találta a növényt, amely megátkozta Fekete Macskát, és Halálfej irányítása alá vonta. Innentől nem volt visszaút. Párizs egyik hőse a kettőből megfertőződött, a másik pedig nem is tudott róla.

- Fekete Macska, a nevem Halálfej. Segíthetek megadni neked, amire vágysz, hogy Katica a karjaidba boruljon, cserébe egy dolgot kell tenned... - nem folytatta a mondatot, felesleges lett volna. Macska tudta, hogy miről beszél.

Halálfej roppant boldog volt, amiért sikerült megkaparintania Fekete Macskát, és ezúttal már tényleg mindene megvolt ahhoz, hogy Katicát eltegye láb alól. A cicus a lány gyengéje volt, és ezt a férfi nagyon jól tudta. Mindent megtett volna azért, hogy a két isteni erővel bíró talizmán a kezei közé kerüljön.

- Persze, mi sem egyszerűbb!

Adrien, alias Fekete Macska szerelése megmaradt, csupán jól ismert szén színű ruhája ezúttal hófehér lett. A zöld szemei csak úgy világítottak még a nap tűző fényében is, csupán annyi különbséggel, hogy a jobb karjára egy elszáradt rózsa tekeredett, arra várva, hogy gazdája parancsot adjon neki. A fiú nem tudott magáról, teljesen egészében a gonosz uralta a testét, és lelkét. Utálta a szerelmes párokat. Utálta, hogy ő nem lehet olyan, hogy Katica visszautasította, és hogy Marinette is ezt tenné. Mellesleg, ő egy másik fiúba szerelmes...

Marinett a görgős székében ült, nyomogatta a távirányítót, és unottan dőlt hátra. Tikki repdesett körülötte, és untatta a lányt, akit látszólag nem zavart, mert úgy érezte, nyomban elalszik.

- Figyelsz te rám, Marinette? - kérte számon barátját a kis kwami, de a lány meg sem szólalt. Azt sem tudta, mit tegyen, hogy jobb lenne-e neki vagy Adriennek, ha Katica szerelmet vallana neki.

- Bocsi, mit mondtál? - kérdezett vissza, de Tikki csak csalódottan leült a képernyő elé.

- Marinette, nézd! - mutatott rá pillanatokon belül, amikor is a Híradót közvetítették.

- Mi ütött Fekete Macskába? Egész Párizs azt hitte, az ő oldalunkon áll! - kétségbeesetten hangzott a nő hangja, akit közelről ismert. Lányára, Manonra gyakran vigyázott.

- Na ne! - Marinette alig akart hinni a fülének. Fekete Macska? Hogy lehetséges az? Az ő hűséges társa, akire mindig számíthatott? Aki az egyik legfontosabb volt neki? Hogy állhatott át a sötét oldalra? 

Pár perc késéssel, de megérkezett az Eiffel-toronyhoz - ám ezúttal Katicaként, ahol Fekete Macska tábort vert. Egészen a legtetejéig kellett felhúznia magát a jojóval, de cseppet sem zavarta, látszólag csak egy dolog járt az eszében: hogy elpusztítsa az Akumát, ami tönkretette Macskát.

Párizsban ekkor még nem volt túl nagy pusztítás, egyedül az Eiffel-torony lábánál álló kocsik sínylették meg Fekete Macska átalakulását. A fehér szerelés egyáltalán nem illett hozzá, és ezt Marinette hamar meg is állapította, amint meglátta a fiút. 

- Hé, Cicus, van kedved játszani? - pörgette a jojót, és arra várt, hogy társa felfigyeljen rá. Ez hamar meg is történt. Fekete Macska nem tudta, higgyen-e a szemének. Teljes valójában, teljes életnagyságban Katica állt előtte? Máris ideért?

- Katica... Már vártalak! - egyáltalán nem szokványosan hangzott ez a mondat. Nem az ő barátjára vallt, sőt még valami gonosz is áradt a hangjából, ami Katicát idegesítette. Nagyon. - Most pedig add ide a talizmánt, Katica! - kiáltotta a fiú, s egyből ugrani készült a lány felé.

Katica idegesen szökkent arrébb, és várta, hogy a szőke rávesse magát - legalább ki tudta volna találni, milyen erőt adott neki az a valami a karján. Gondolatban gyilkolta magát, hogy nem segített a srácnak, s csak a saját érzéseivel foglalkozott, na meg azzal, hogy mekkora fájdalmat okozott Adriennek.

- Kapj el, ha tudsz! - nyújtotta ki a nyelvét a kék hajú lány, Fekete Macskának több se kellett, máris a tetőn találták magukat, és kergetőztek, mint régen - csak most a játék nem játék volt, hanem vérre menő harc, amit ha a fiú nyer meg, vége mindennek. Katica elbotlott a szürke rúdban, amikor Macska suhintott vele egyet a lány felé. Mérgelődött is, de hamar felpattant, nem akart megállni egy percre se. Tudta, hogy az élete múlik rajta, hogy sikerül-e megfékezni Macskát.

A hídhoz értek. Katicabogár már majdnem átért rajta, de Feketet Macska a semmiből tűnt elő, és új képességével a hídhoz kötözte a lányt. Igen, ugyanis az elszáradt rózsa a növények irányításával járt. Katica meglepődött, sokáig mocorgott, de nem tudott szabadulni. Fekete Macska egyre közelebb lépett hozzá. Érezte, hogy a szíve a torkában dobog, s lüktetett a vér az ereiben. Mérges is volt, az még jobban rátett egy lapáttal.

- Macska, én vagyok az! - hangja szokatlanul bátortalanul hangzott, még ő maga is meglepődött rajta, mennyire vissza akarta kapni a társát. A fiúnak szeme sem rebbent, folyton azok az emlékképet játszódtak le előtte, amikor Katica visszautasította. Nem tehette, hiszen szerette!

- Tudom - mosolygott ravaszul, s már csak egy centiméternyi hely volt köztük. Marinette emlékezett arra, mi történt velük Valentin-napon, s odahajolt a fiúhoz egy csókra, de az hátralépett, és rosszallóan nézte őt. Hát ebbe meg mi ütött? - Ilyet nem játszunk. Már nem működne - oktatta ki.

A lány tudta, hogyha most hagyja győzni, örökre vége. Minek? Mindennek.

A fiú el akarta kobozni a fülbevalókat, de Katica folyton kitért előle. Meglendítette a lábát, így pont azt a területet találta el, amely reményei szerint legjobban fájt Macskának. Fekete Macska összegörnyedve feküdt a hídon, míg Marinette a jojóval próbálta eloldozni magát. Mire a szőke felkelt, ő szabad volt. Azt hitte két másodperce, hogy az lesz az utolsó emléke, hogy Fekete Macska megpróbálja elvenni tőle a talizmánt, hogy meghal, és még el sem búcsúzhatott azoktól, akiket szeretett. Hogy Adrientől nem kérhetett bocsánatot...

Katica nem mozdult. Előhívta a Szerencse talizmánt, amely egy aprócska locsolót adott neki. A lány csak nézett, hogy mégis miért, aztán rájött, hogy meg kell töltenie, majd ráönteni egykori társára, hogy véglegessé váljon a dolog. Az egyik oszlopba kapaszkodva lecsúszott a vízig, megmerítette a locsolót, majd egy gyors mozdulattal újra fönt termett, és ráöntötte a tartalmát a fiúra. Az említett alig bír elviselni a hideget, szinte rázkódott tőle, így Marinette könnyedén oda tudta csalni a korláthoz. Hasonló taktikát alkalmazott, mint az előbb rajta Fekete Macska, s letépte róla a rózsát, rátaposott, abból pedig kiszállt a feketés-lilás kis Akuma. 

- Ideje, hogy megtisztulj! - kiáltotta az éjsötét hajú lány, miközben a jojóba zárta a furcsa színű pillangót. Pillanatokon belül átváltott valami kellemesebb, világosabb színűre, amely már nem bántotta Katica személt. - Viszlát, kicsi pillangó! - köszönt el tőle, mintha nem történt volna semmi érdekes. - Csodálatos Katicabogár! - egész Párizsban hallani lehetett ezt a két szót, annyira hangosnak hatott. Miután minden a helyére került, odasietett Macskához, és átölelte. Nem szólt semmit, csak ölelte, sőt még néhány könnycsepp is legurult a szeméből, hogy végig tudjon folyni az arcán.

Fekete Macska szégyellte magát. Marta a bűntudat, amiért rátámadt Párizsra, hogy Katicától el akarta venni a talizmánt, és hogy a sajátját is önként odaadta volna, semmi háború nélkül. Visszaölelte kollégáját, de az ő szájából sem lehetett hallani semmit. A tévé már a helyszínen volt, pár percig nem kérdeztek semmit, de aztán megrohamozták a hősöket. Katica nem hagyta, hogy Macska ilyen helyzetbe kerüljön, magához húzta, s a jojója segítségével felhúzta magukat Párizs legmagasabb pontjára. Oda nem tudták követni őket, legalábbis nem olyan gyorsan.

- Szeretnék bocsánatot kérni - hajtotta le fejét szomorúan a lány, Fekete Macska pedig értetlenül nézett rá. Nem fogta fel, miért kérne tőle Katica bocsánatot. Azt megértette volna, ha tudatában lenne annak, hogy ő Adrien, de nem volt. 

- Ugyan miért? Nekem kellene, amiért rád és Párizsra támadtam - vallotta be a szőke. Az a súly, ami a vállát nyomta, rettenetes volt, pláne egy iskolás fiúnak. 

- Mert nem voltam melletted, amikor megtörtént a baj. Sajnálom! Nem tudom, mit csinálnék nélküled! - a hirtelen ötlettől vezérelve megint megölelte barátját, aki cseppet sem tiltakozott ellene.

- Valószínűleg egyedül mentenéd a várost - gondolt be a fiú.

- Nem! Hülye Macska... Egyedül nem menne - mosolygott rá, mire Macska is visszamosolygott. A tökéletes, idilli pillanatot Katica fülbevalójának csipogása zavarta meg. - Azt hiszem, mennem kell - sóhajtott, Fekete Macska pedig egyet értett vele. A lány még utoljára megszorította, aztán eltűnt a házak között.

Ahogy Macska nézte a lány felszívódott helyét, rájött, hogy nem hagyhatja, hogy Katica tudatlanságban éljen. Talán, ha megteszi, amit kell, akkor a lány is hasonlóan cselekszik, és bevallja, hogy szereti őt -, ha nem is Katica, de a személye, aki alakítja. Úgy beszélt róla, mintha valami főszerepet játszana egy színdarabban, de jelenleg nem is érezte magát máshogy. Azt hitte, az egész csak kitaláció, és ők csak bábok, akiket valaki mozgat. A hátán végigfutott a hideg, mikor eszébe jutott a Bábjátékos, akit Manonnak hívnak, és Marinette előszeretettel vigyáz rá.

Marinette megállt két ház között, valami sikátoros résznél, amelyet ő maga sem ismert túlságosan. Leült a fal tövébe, és keserves zokogásba kezdett. Nem tudta feldolgozni, hogy miatta Adrien milyen pillanatokon megy keresztül. Habár, miket beszél? Pontosan tudta. Hiszen ő Adrient szerette, nem Fekete Macskát. Mind a ketten Katicába zúgtak bele. Hogy mi baj volt ezzel? Hogy ő is csak egy illúzió.

Egy óra ücsörgés után úgy döntött, feláll és hazamegy, ám ebben egy ismerős krákogás szakította meg. Nem mert hátranézni, hiszen jól tudta, ha megteszi, nem bír majd megszólalni. A fájdalom még mindig a szívét mardosta, de biztos volt benne, hogy nem olyan erős, mint Adriené. Féltette, hogy esetleg ő is egy Akuma hatása alá fog állni, de bízott benne, hogy jóval erősebb ennél... Macskánál is azt hitte.

- Te vagy Katica, igaz? - elképzelte, ahogy Fekete Macska az egyik falnak támaszkodik jobb kezével, és hátulról végigstíröli őt, ebbe pedig belepirult. Nem fordulhatott meg, az ösztönei is azt diktálták, mentse az életét, és fusson az első olyan épületig, ahová be tud menni. Nem is kellett sok, Marinette azonnal elkezdte szedni a lábait, s hamarosan kiért a sikátorok közül, már a nyílt utcán futott, mint valami őrült. Lihegve haladt el az iskola mellett. A lámpákat már felkapcsolták, de így is olyan sötét volt körülötte, hogy rendesen elkezdett félni. Tikki ugyan vele volt, de érezte, hogy valaki figyeli őt.

Még utoljára maga mögé pillantott, majd vissza, ám ekkor azt hitte, szívinfarktust kap. Fekete Macska állt előtte mindent tudó mosollyal az arcán. A lány nem tudott időben lefékezni, így az éppen vigyorgó társának szaladt, ezzel felborítva őt. Marinette-nek égett az arca, még jobban, mint az előbb. Próbálkozott, hogy lemásszon a fiúról, ám az nem igazán gondolta így a helyzetet, még közelebb húzta magához. 

- Marinette - suttogta, miközben a lány szemeit nézte. Azokat a csodálatos, kék szemeket, melyek annyira hasonlítottak Katicáéra.

- Honnan tudod a nevem? - tért rá a lényegre, és inkább menekült volna, de Macska nem engedte.

- Tudatlan, butus Marinette - oktatta ki.

- Mit akarsz tőlem, Macska?

- Tudom, hogy te vagy Katica. Meg se próbáld tagadni! - mondta a szemébe, a lány pedig lefagyott. Hogy jött rá? Mégis hogyan, mikor annyira próbálta titokban tartani a kilétét! Hogy kettős életet él...

- Hülye vagy - jött a válasz.

Fekete Macska sóhajtott. Biztos volt benne, még jobban, mint eddig bármikor, hogy élete szerelmével beszélget. Marinette nem tudta mire vélni Macska kirohanását. Tudta, hogy fontos neki, hogy megtudja, ki a társa, és az is, hogy fülig szerelmes Katicába, de...

- Nem hallottad, de az első betevéskor azt mondtam, hogy nem érdekel, ki van a maszk mögött, Marinette, akkor is szeretem - mondta tovább a fiú a magáét, és Marinette érezte, hogy elfogy a levegője, mindjárt megfullad. Még rosszabb, mint mikor azt érezte, mindjárt meghal.

- Nem voltam ott - tagadta továbbra is.

Fekete Macska mosolygott, várt egy pillanatot, aztán visszaváltozott. Tényleg. Önmagára, Adrienre, a modellra, a lányok kedvencére, az osztálytársára, arra, akibe Chloé, Marinette és majdnem az összes lány belezúgott. Marinette azt hitte, kiég a szeme. Nem hitt neki, pedig a sajátjával szemlélhette.

- Jézusom! Te Adrien vagy! Te, Macska, Adrien, Jézusom! - meglepődött. Nagyon nem számított rá, hogy ez valaha is megtörténik vele. Mindvégig Macskába volt belezúgva? Vagy Adrienbe? Vagy mindkettőbe? Adrien csak vigyorgott, s figyelte a lány tekintetét, amiben értetlenség tükröződött.

- Az Akuma. Miattam volt - jutott eszébe egyből, s fel akart állni, de a szőke nem engedte. Még jobban magához húzta, s hagyta, hogy Marinette hallgassa a szívverését.

- Hallod ezt? Csak akkor ilyen heves, ha Katica itt van. És most heves. Te vagy Katica - bizonyította be állítását, amitől a lány nem érezte jobban magát. Visszautasította azt, akit szeret. - Szeretlek, Marinette! - vallotta be, közben letörölt egy gömbölyded könnycseppet a lány fátyolos arcáról. 

- Visszautasítottalak. Én... Csak... Azt hittem, ha Katica megteszi, majd Marinette-t észreveszed - hunyta le a szemét a fekete szépség, Adrien pedig mosolygott, mint a vadalma.

- Marinette, én téged, és Katicát egyszerre szeretlek. Hiszen egyek vagytok. Te pedig engem, és Fekete Macskát szereted - simított ki a lány arcából egy oda nem illő tincset.

- Nekem ez mára sok, Adrien... - állt volna fel, mire a fiú fordított a helyzetükön, így Marinette került a poros földre. - Ah, engedj! Mit akarsz még?

- Megcsókolni - alighogy kimondta a szavakat, Adrien ajkai máris a lányén voltak, s olyan hevesen csókolták egymást, mintha az lenne életben maradásuk kulcsa. Így is volt, mintha vizet kellett volna inniuk, mintha a levegő fogyott volna el, és kapkodniuk kellett volna. Nem bírtak betelni a csodálatos érzéssel, ám a lánynak mégis bűntudata volt, amiért ezt teszi. Ez nem helyes. Biztos hazudott neki. Nem akarta elhinni, hogy egy olyan srác, mint akivel csókolózik, szerethet egy olyan lányt, mint ő. Ám minél tovább tartott a csók, annál jobban bebizonyosodott, hogy Adrien, vagy Fekete Macska, nevezhetjük őket bárminek, odáig van érte. Az sem zavarta, hogy rájött a titkára, sőt még boldog is volt, hogy nem egyedül cipeli ezt a roppant nehéz terhet a vállán. Adrien bevallotta neki a titkát, holott az is lehetett volna, hogy nem ő az. Akkor hogy magyarázza ki? Bizonyára sehogy.

- Adrien... A többiek - szuszogta a lány, mivel zsibbadt ajkai nem engedték, hogy normálisan beszéljen. A szőke fiú csak mosolygott, és nem foglalkozott vele, mit mondott Marinette.