Szomorúan bámultam az ágyról, ahogy Shawn idegesen pakolászott be a bőröndjébe. Újabb turnéra kellett mennie, újabb távoli helyre nélkülem. Beleőrültem a gondolatba, hogy ismét magamra hagy. Amióta felnőtt, egyszer sem emlékezett vissza rám. Rám, aki évekig a legjobb barátja voltam. Kár, hogy csak a képzeletében.

  Beszélni akartam hozzá, játszani vele, úgy, ahogy egy évtizede. Amikor megpróbáltam, levegőnek nézett, átlépett rajtam, mintha nem is léteznék. Olyankor elkezdett folyni a könnyem, a bömbölés szélén álltam, de igyekeztem tartani magam, már csak azért is, mert utáltam a hisztizést. Én ennél erősebb vagyok.

  Lekiáltott a földszintre az anyukájához, hogy hozzon fel neki egy pohár vizet. Hangja cseppet sem volt bántó, utasító, parancsoló vagy bármi ilyesmi, sokkal inkább csengett csalódottan. Rögtön felpattantam az ágyról, leszaladtam és nyúltam az üvegtárgy után, hogy teletöltsem vízzel, azonban nem tudtam megfogni. Idegesen kapkodtam utána, de ujjam nem zárták közre. Sírni kezdtem. Az erőm egyre halványodott, ahogy Shawn kezdett végleg elfelejteni.

  Rettentően dühös lettem. Nem engedhetem meg neki, hogy csak úgy itt hagyjon és belelökjön egy szakadékba, ahonnan soha többé nem tudok majd kimászni! Meg kell mutatnom neki, ki vagyok, mit jelentettünk mi egymásnak... én sosem akartam egyedül hagyni. Szükségem van rá – ő teremtett meg, ő adott nekem életet, ő viselte gondomat... ő. Nekem ő a mindenem.

  Karen, Shawn anyukája felvitte fiának a pohár vizet és beszélgetni kezdtek. Karen pár perc után kisétált a szobából, majd újabb percek elteltével egy dobozkával a kezében ismét megjelent. Kíváncsian léptem a háta mögé és kukkantottam át a válla felett. Megtehettem, hisz úgy sem látott. Shawn odalépett elé, felvont szemöldökkel tanulmányozta a ládikát, majd a kezében lévő összegyűrődött pólót az ágyra hajította. Keze közé vette a fából készült tárgyat, leült az alvóalkalmatosságra és egy darabig mereven bámult rá. Mellé telepedtem, és szomorúan elmosolyodva nyúltam keze után. Meg akartam vigasztalni. Tudtam, hogy valami nyomasztja, de nem tehettem semmit, amíg nem jutok eszébe.

  – Szeretném, ha magaddal vinnéd a turnédra.

  Karen lelépett, magára hagyva egyetlen fiúgyermekét. Shawn nem nézett anyja távolodó alakja után, inkább megpróbálta kinyitni a dobozt. Nagyra nyitottam szememet, hogy biztosan ne maradjak le semmiről. Pár kép volt benne, amin Shawn és Aaliyah játszanak a nappaliban, aztán még egy, amin az udvaron. Arra a pillanatra emlékszem. Aaliyah képzeletbeli barátjával beszélgettem, míg a srácok ki nem jöttek hozzánk. Négyen annyira jól elvoltunk... Most már nem. Aaliyah nem játszik többé, ahogy Shawn sem, mi pedig lassan, de biztosan felejtődünk el.

  Unalmas újságcikkek kivagdosva, még több családi kép, amin nem voltam rajta. A szívem szakadt meg, hiszen mindegyiknél figyeltem őket. A barna hajú fiú mély sóhajára zökkentem ki mélázásomból, amint egyik kezében egy félig eltépett gyerekrajzot szorongat, másikban a másik felét. Még ő rajzolta, amikor kilenc éves volt... Aztán veszekedtünk egy nagyot, mert már szégyellt engem, elszakította a papírt, amin egymás kezét fogjuk, én pedig eltűntem a szeme elől. Azóta nem tudok hozzá beszélni, megérinteni vagy a gondolatain keresztül csevegni.

  – Erre emlékszem... – motyogta halkan, majd lassan felállt, kutatott egy darabig a szekrényben, s miután megtalálta a ragasztószalagot, megpróbálta megjavítani a képet.

  Ahogy az utolsó részre is rásimult a cellux, a papír kezdett egybeforrni, s szikrázó hangok közepette villogott. Apró, csillámló porszemcsék lebegtek a rajz körül, mire Shawn eldobta. A padlón folytatódott a különös dolog, amíg észre nem vettem, hogy a bőröm kezd kiszíneződni, s többé nem az a halvány szellemszínű. Mosoly költözött ajkamra, miközben nem győztem bámulni kezeimet a meglepődöttségtől. Tíz éve már, hogy nem éreztem semmit.

  Ahogy egészében megjelentem Shawn világában, a fiú megijedt. Leesett az ágyról, akkorát koppant a padlón, hogy azt hittem, beleremeg a ház. Tágra nyílt szemekkel nézett rám, majd a rajzra, aztán megint rám.

  – Ne! – Kiáltottam el magam, mert tudtam, hogy mit akar: összetépni a képet, hogy eltűnjek és ne képzelje azt, hogy megőrült.

  – Aqua... – megremegett a hangja. – Istenem, te még mindig megvagy?

  – Tudod mi a te problémád? Szar a képzelőerőd – villantottam felé egy gúnyos mosolyt.

  – Téged mégis megalkottalak – nyújtotta felém nyelvét, mire felkuncogtam. – De hogy lehet? Már lassan...

  – Tíz éve – javítottam ki.

  – Szóval tíz éve nem láttalak.

  – Csak hogy emlékeztesselek: nem az én hibám volt – fontam keresztbe mindkét kezem. – Te szégyelltél engem, nem fordítva.

  – Tudom. De megértheted, nem volt könnyű a helyzetem. Ha kijelentettem volna, hogy szellembarátaim vannak... Képzelheted. Ma már gyogyóba is zárnának.

  Csendben ücsörögtünk egymás mellett, mélyen szívva a friss levegőt, ami a nyitott ablakból áradt befelé. Kinéztem, s láttam, hogy Aaliyah a hintában ül, a telefonját nyomkodja, amiből hangosan szól a zene. Az ő kapcsolatukon sem lehet már javítani Vinnel. A képzeletbeli barátja a fa tetejéről nézte, ahogy megfeledkeznek róla. Ez a legrosszabb büntetés, amit valaha kaphatott.

  – Aqua – szólított meg Shawn, majd felállt, hogy közelebb léphessen hozzám.

  Mindketten változtunk. Ő is felnőtt, sokkal férfiasabb lett és már néz is ki valahogy, és én is karcsúbb, nőiesebb vonásokkal gazdagodtam. Szőke hajam már a hátam közepéig ér, kék szemem pedig szinte világít a sötétben. Mégsem tudtam elfogadni magam, mert Shawnnak többé nem kellettem.

  – Hmm?

  – Miért nem kerestél?

  Hogy hányhatja a szememre, hogy nem kerestem? Évekig próbáltam hozzászólni, úgy tenni, mint akinek nem fáj, hogy levegőnek nézik! Ő volt az, aki miatt tönkrement minden és még most is engem hibáztat? Na azt már nem!

  – Mégis hogy kérdezhetsz ilyet? Szerinted nem azzal töltöttem az eddigi életem? – Csalódottságom vegyült a dühvel.

  Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Olyan abszurd volt a helyzet, hiszen a régi Shawn, az én egyetlen barátom sosem lett volna képes ennyire bántani engem. Az előttem álló fiú viszont bele sem gondolt, mennyi fájdalommal járhat ez nekem, mennyi emlék kerül majd felszínre ezzel a találkozással. Imádtam őt, betegesen ragaszkodtam hozzá és ezt tudta, mégis felhasználta ellenem a legrosszabb kérdést. Mintha nem törődnék vele.

  – Aqua... mindketten változtunk...

  – Igazad van, Shawn – halkult el a hangom. – Itt az ideje, hogy külön utakon járjunk – odamentem a leejtett rajzhoz, óvatosan felemeltem és a beforrt szakadást tanulmányoztam.

  – Mi? Miről beszélsz? Hiszen még csak most találtunk egymásra! – Hangja kétségbeesett volt.

  – Igen. De nagy hiba volt. Nekünk el kellett válnunk, és én nem fogadtam el, ezért itt maradtam a te világodban. Vártam, hogy újra hozzám szólj, de... ugyan, kit áltatok? Felnőttél, többé nincs helyünk egymás életében.

  – Ez hülyeség!

  – Nem, nem – mosolyodtam el. – Karen megmutatta neked a dobozt. Ha nem maradtam volna itt egy évtizedig, nem lett volna jelentősége... az én hibám – elcsuklott a hangom, a könnyeim pedig megeredtek. – Már értem. Mindent értek.

  – Én viszont nem!

  – Szeretlek, Shawn – motyogtam. – Te voltál a kedvenc barátom.

  – Aqua! – Elkezdtem szétszakítani a papírt. – Aqua, hagyd abba! Megtiltom, hogy... – megragadta a csuklómat, de ezzel csak azt érte el, hogy még nagyobb kárt tettünk a rajzban.

  Ahogy a szakadás megindult, az előző kis porszemcsék megjelentek és fehér fénnyel világították be a szobát. A recsegő hang megrémisztett, de tudtam, hogy végre mindent rendbe hozhatok körülöttünk.

  Lehunytam a pilláimat, majd végigkísértem elhalványulásom folyamatát. A fiú még mindig fogta a kezem, de ahogy egyre jobban tűntem el, el kellett engednie, nem tudott tovább fogni: olyan érzés volt neki, mintha a levegőt markolászná. Shawn egyre csak azt hajtogatta, hogy ne tegyem ezt, újra megragasztja, de én tudtam, hogy ez már más lesz. Mostantól békére lelhetek.

Figyelem! Ez egy Calum Hood (fanfiction) novella!

zene: xxx

 Egy vörös, kötött pulóver volt rajtam, fekete bakancs, és egy ugyanolyan színű cicanadrág. A kakaó mellettem gőzölgött, a laptopom pedig már be volt kapcsolva. Egyik szülinapomra kértem, hogy csináljanak ide konnektort, és azóta nyáron, amikor már lehűlt a levegő, kiülök és nézem az aktuális kedvenc sorozataimat.  Fent ültem a tetőn egy pokrócot, és onnan néztem a csillagokat. Persze nem láthattam az összeset, mert ki tudja, mennyi van az univerzumban, mégis örömmel töltött el, hogy ott lehettem. Emlékeztetett arra, amikor a bátyámmal szaladgáltunk a szobámban, aztán én felfedeztem az ablakot, és muszáj volt kimásznom rajta. Körülbelül négy-öt éves lehettem. Brick nem nagyon örült neki, állandóan azt szajkózta, hogy másszak le, mert le fogok zuhanni. Annyira azért nem tartottam bénának magam.

 Hajam, mint általában, ki volt engedve, s egyenletesen omlott vállaimra. Felvettem a szemüvegemet is, amit nagyon-nagyon ritkán használtam, de most kellett, mert nem akartam a kontaktlencsém után szaladgálni. Június utolsó napjait rúgtuk már, de mégsem volt olyan érzésem, mintha a nyár elkezdődött volna. Semmi sem változott szinte.

 Két óra múlva a laptopot magam mellé raktam, körülöleltem a lábaimat, s onnan figyeltem az eget. Apu biztos büszke lennem. Kitűnő voltam a gimiben, annak ellenére sosem hívtak strébernek, de még csak nem is szórakoztak velem az alakom miatt. Már-már tökéletes voltam a szemükben. Egyedül arról nem volt fogalmuk, hogy a családom miken ment keresztül, hogy apu sosem tudta, mikor kell azt mondani: elég. 

 Nyeltem egy hatalmasat. A hiánya belülről felemésztett, visszasírtam az apa-lánya pillanatokat, amelyek már nagyon régen voltunk. És soha többet nem lesznek. Erre pár könnycsepp gördült le a szemem sarkából, s hiába próbáltam megállítani őket, nem ment. Mintha dézsából kezdték volna el önteni őket, annyira ömlöttek. 

 – Mackenzie – hallottam meg magam mögül a hangot, így hátrafordultam, de előtte megtöröltem a szememet. A vízálló sminknek megvannak a hatásai, és örültem neki, hogy eszembe jutott. Szinte tudtam, hogy szükségem lesz rá. Calum állt a létrán, és várta a reakciómat. Félénken rámosolyogtam, s intettem a fejemmel, hogy jöhet. Pár hónapja ismertük csupán egymást, mégis úgy bánt velem, mintha a legdrágább kincse lennénk. Nem akartam belé szeretni. Rengeteg srác, vagy férfi törte már össze a szívemet, és nem kívánok még több ilyet.

 Leült mellém, és megtámasztotta magát a kezeivel. Fekete farmer volt rajta, a szokásos bakancsa, és egy Nirvana póló, amit annyiszor láttam már rajta. Túl sokszor próbálkozott be úgy, hogy ez volt rajta, én pedig megjegyeztem. Sőt. Csak akkor viselte, ha ilyen szándéka akadt. Brick jóban volt vele, és amúgy is, ha nem lettek volna, Cal fel sem jöhetne hozzánk. Így meg szabad utat kapott...

 – Elhoztam neked a karkötőt – szedte elő a zsebéből azt, amelyiket még múltkor néztem ki az egyik bazárosnál, amikor együtt voltunk a vásárba. Természetesen Brick és a többi haverja is velünk volt, mégis, mintha mi ketten elvonultunk volna, Calum csak velem foglalkozott. Bizonyára Brick elbeszélgetett a haverjával a kiruccanás után, mivel egy ideig utána nem keresett engem. Sajnáltam is, de nem mondhattam semmit.

 – Nem viccelsz? – döbbentem le, ő pedig két kezembe csúsztatta az ékszert. És tényleg az volt. Rajta a felirat is díszelgett, ami franciául volt. Sajnos nem értettem, mert olaszt tanulok, de egy barátnőm ott volt velünk, aki oda van minden olyan dologért, ami kötődik valamilyen szinten Franciaországhoz.

 – Elárulod végre, mit jelent? – tudakolta a fiú mosolyogva, mire megráztam a fejem, és közelebb hajoltam hozzá, hogy adhassak az arcára egy puszit.

 A vállának dőltem, és úgy néztem tovább az ékszert. El sem hiszem, hogy képes volt megvenni, pedig nem a legolcsóbbról beszélünk. Nem is értettem, miért teszi, mivel nem az a romantikus alkat volt. Talán csak a lábamról akart levenni.

 Ujjait az enyéimre kulcsolta, s mosolyogva figyelte reakciómat. A szívem kihagyott egy ütemet, és elkezdett szabálytalanul verni. Nem értettem, miért, hiszen eddig nem csinált ehhez hasonlót. Közelebb ült hozzám, amennyire csak lehetett, s kezével végigsimított arcélemen. A helye égetett, szinte perzselte bőrömet.

 Calum egyre közelebb hajolt, de én csak elfordítottam a fejemet. Nekünk nem szabad együtt lennünk, és ezt meg kell értenie. Nyeltem egy nagyot, de nem mertem a szemébe nézni. Inkább az ujjaimmal voltam elfoglalva, amikkel malmoztam idegességemben.

 – Sajnálom – húzódott el, és látszott rajta, hogy ő tényleg akarja.

 A csillagokra néztem. Apu biztosan megértene. Vagy elhajtana, mint az utolsó alkalomkor, amikor találkozni akartam vele. Szomorúan elmosolyodtam, és hagytam, hogy a könnycseppek végigcikázzanak az egész arcomon.

 Megint a lábaimat öleltem, és igyekeztem nem úgy sírni, mint egy hétéves. Calum időközben a hátamat simogatta, és megnyugtató dolgokat súgott a fülembe, amitől jobb kedvre derültem. Egy puszit nyomtam volna az arcára, de elfordította a fejét, így sikeresen a szájára ment. Közelebb vont magához, és nem engedte, hogy kiszabaduljak szorításából. Bevallom, jó volt, élveztem, mégsem éreztem úgy, hogy neki rám van szüksége.

 – Calum, Brick megöl – suttogtam neki, mire elnevette magát.

 – Komolyan emiatt aggódsz? Leszarom, mit csinál. Amióta megláttalak, azóta akarom ezt a csókot. Igen, azóta a reggel óta, hogy pizsamában álltál a konyhában, és beszélgettél egy barátnőddel.

 – Hű – képedtem el. 

 Ez továbbra sem volt elég indok arra, hogy csókoljam, mintha a barátom lenne. Nem lehetett az! És nem csak Brick, hanem magam miatt is. Hiszen aki megismeri a tényleges énemet, el fog menekülni, márpedig nem szeretném, ha ő megtenné. Egész végig azt mondogattam magamban, hogy idő kérdése, és abbahagyja a sóvárgást utánam, de nem így történt. Minél többször mondtam neki nemet, annál jobban próbálkozott. Igaz, sokszor mosolyt csalt az arcomra, de akkor sem kellene így tekintenem rá.

 – Meddig teperjek még, hogy elfogadj?

 – Ne akard, hogy megtegyem – mondtam tovább a magamét.

 – Kenzie – sóhajtott. – Az élet tele van kihívásokkal, és kockáztatás nélkül mit sem ér. Nem mondom azt, hogy egész végig jósrác voltam, mert nem, de az nem azt jelenti, hogy nem tudok változni. És akármennyire is hiszi azt Brick, hogy féltenie kell tőlem, kurvára téved, mert én mindent megadnék neked. Amit csak akarsz.

 – Be akarsz jutni a bugyimba, igaz? – nevettem el magam. – Nem fog összejönni – ráztam meg a fejemet, és felálltam a pokrócról.

 Calum esetlenül állt fel velem, és segített lecuccolni a szobámba. Ugyan nem zavartam ki, de nem akartam, hogy ott legyen. Irritált, mert rá akart beszélni valamire, amit nem szerettem volna. Illetve, inkább úgy fogalmaznék, hogy olyan dologra, ami nem helyes.

 Unottan ültem az ágyon, és a fejemet ütöttem a falhoz. Persze nem erősen, de úgy, hogy érezzem. Öt perc után Calum nem bírta tovább, és szinte könyörgött, hogy hagyjam abba, mert idegesíti. Nevettem rajta. Talán, ha az agyára megyek, utálni fog, és soha többé nem keres. 

 – Kenzie – nyitott be Brick a helyiségbe. – Oh, Cal! Nem is tudtam, hogy itt vagy.

 – Köszöntem, csak játszottál – vont vállat a barna hajú fiú, de Bricknek gyanús volt a dolog. Ő egyáltalán nem akart minket együtt látni. Ismerte a haverját, és tudta, hogy csak kihasználja a csajokat, én pedig nem akartam egy lenni közülük.

 – Láttam a motyódat, itt akarsz aludni? Mert ha igen, neked kell cuccolni, bár ahogy elnéztem, te most akarod megcsinálni a két napos alvósbulit – nevette ki Calumot a bátyám, mire a fiú megvonta ismét a vállát, és kiment a szobából.

 – Miről szerettél volna beszélni? - kérdeztem, de nem néztem rá. Tudtam, hogy nem csak ezért jött, hogy ellenőrizzen.

 – Cal jó parti, de a csajokkal egy igazi pöcs. Nem szeretném, ha rád mászna – fonta keresztbe karjait. Tipikus nagytesó benyomását keltette.

 – Tudok magamra vigyázni – ráncoltam össze a homlokomat.

 – Tisztában vagyok vele. De Calum mégiscsak Calum. Vigyázz, jó? - lépett közelebb hozzám, s egy puszit nyomott a fejem tetejére.

 – Még csak nem is csókolóztunk – mondtam neki, amikor az ajtónál járt.

 – Addig jó, hidd el – sóhajtott, aztán magamra hagyott.

 Úgy döntöttem, nem unatkozok fent egyedül, lementem a konyhába, de előtte felkötöttem a hajamat egy lazább copfba. Cal és Brick a tesóm szobájában nyomkodták a kontrollereket, én meg azt sem tudtam, hová nézzek. Vajon Calum mit akarhatott itt ilyen későn?

 Már azon voltam, hogy áthívjam valamelyik csajszit, mikor megcsörrent a telefonom. 

 – Igen, tessék? - húzgáltam a pulcsim ujját.

 – Kenzie? Freja vagyok. Fent vagy még?

 – Szia, igen – válaszoltam kissé szűkszavúan.

 – Nem lenne gond, ha átugranék? Tarthatnánk egy csajos estét.

 – Hmm, felőlem mehet – egyeztem bele.

 – Remek. Akkor holnap hétkor?

 – Jó, holnap hétkor. Szia – köszöntem el.

 – Szia, Kenzie!

 Lassan hét óra volt, s Freja pontosan egészkor már a kapunkban állt. Egy cuki kis topot, kék csőfarmert, és kardigánt viselt. Ő volt az a lány, aki mindenkinél csinosabb volt. Szőke haja csak úgy szállt, és mikor meglátott, integetni kezdett. Leszaladtam a lépcsőn, beengedtem, és beinvitáltam a házba. Közben fecsegtünk, és azt sem tudtam, mivel kezdjem. Persze ő sem panaszkodhatott ilyen téren. 

 Rajtam egy fehér kötött pulcsi, és fekete harisnya volt, ami a térdemig ért. Abban szaladtam ki hozzá, és ha Brick látta volna, biztos nyakamat töri. Mindegy, nem számít. Felmentünk a szobámba, ott pedig előszedte a táskájából, amit hozott.

 – Igazából én már totál kész vagyok, csak pizsamát hoztam – mondta, s előhúzott a tatyóból egy fekete, cicás hálóinget. – Nem bánod, ha átveszem?

 – Nem, menj csak. Tudod, merre van a fürdő.

 Két perc sem kellett, Freja ujjongva jött vissza. Nem értettem, hiszen még mindig rajta volt a ruhája, amiben jött, a kezében pedig a pizsamát szorongatta.

 – Kenziem, nem is mondtad, hogy pasik is lesznek!

 – Az egyik a bátyám. Még jó, hogy itt van – vontam fel a szemöldökömet, aztán eszembe jutott, hogy Calum megint nálunk éjszakázik. A francba! Ne, ne, ne!

 – Nagyon helyes, meg kell hagyni. Az a barna igazán... bejövős.

 Átmentem Brick szobájába, ahol Calum egy tál popcornnal játszott egy játékkal, de akit kerestem, sehol nem volt, pedig beszélnem kellett volna vele.

 – Nem tudod, merre van Brick? – szólítottam meg, mire hátrafordult, és elmosolyodott.

 – Nem láttam. Tíz perce eltűnt. Miért keresed? Segítség kell? – nézett rám kék szemeivel. Közben megjelent mögöttem Freja, és a vállamba kapaszkodott. – Ó, szia! - köszöntötte vigyorogva Calum. 

 Nekem egyből lefagyott a mosoly az arcomról, szinte fájt, ahogy ránézett a barátnőmre. De mit is vártam? Visszautasítottam, és Freja ezerszer jobban néz ki nálam. Persze ez nem az ő hibája, és emiatt nem is fogom elzavarni.

 Barátnőm végleg elment átöltözni, én pedig fortyogtam a dühtől a szobámban. Az ajtófélfa előtt álltam karba tett kezekkel, s mérgesen néztem a szekrényemen lévő tükröt. Pontosabban a lányt, aki ott volt benne. Gyűlöltem őt.

 – Csak nem féltékeny valaki? – Calum kaján vigyorral az arcán dőlt az ajtófélfának, és onnan nézett engem. Nem tudom, mióta lehetett ott.

 – Ki? És mégis mire? – voltam fel a szemöldökömet. Nem érdekelt, mit gondol rólam. De, nagyon is... Miért hazudsz?

 – Frejára. Mert bejön nekem – amint kimondta a szavakat, egyből kettéhasadt a szívem.

 – Menj innen! – mellkasánál fogva toltam ki a helyiségből. Jó, igazából egy centit sem mozdult.

 Esze ágában sem volt elmenni, tovább idegesített azzal, hogy egy helyben állt. Nem szóltam semmit, csak rávágtam volna az ajtót, de a reakcióideje túl gyors volt, és kezével megállította. Borzalmas! Miért nem hagy engem békén?

 – Féltékeny vagy – gyanúsított meg, mire értetlenül néztem rá. Oké. Lehet, hogy egy cseppet irigy voltam, de nem féltékeny. Mégis mire lettem volna? Nem vagyok a barátnője, így nem lehetek az. Logikusan, hahó!

 – Álmodj nagyokat, Hood!

 Elém lépett, és ekkor éreztem úgy, hogy még a törpéknél is kisebb voltam. A maga majdnem két méterével én meg sem szólalhattam a 165 centimmel. Mosolyogva simított végig megint arcomon, mint tegnap este, de most már tudtam, mire számítsak. Meg akartam mutatni neki, hogy sokkal jobb vagyok Frejanál, hogy okosabb vagyok, és én tényleg úgy tudnám szeretni, ahogy kell.

 Beleharaptam az alsó ajkamba, amitől húzogatni kezdte a szemöldökét, nekem pedig nevetnem kellett. Karjaimat tarkója köré fontam, s közel húztam magamhoz. Ajkaim már az övéit súrolták, de még mindig nem csókoltam meg. Barna szemeim foglyul ejtették az ő kékjeit, és nem fordítva. Mosolya egyből eltűnt az arcáról, nyelt egy nagyot, és várta a következő lépésem. Tetszett, hogy én irányítok, és neki semmi beleszólása nincs a dologba.

 – Mit teszel, ha megcsókollak? – suttogtam ajkaira, mire derekamnál fogva annyira közel húzott magához, hogy már egy papírfecni sem fért volna el köztünk.

 – Nem bírok majd leállni – válaszolta, s szemeivel szinte könyörgött, hogy tegyem meg.

 Ajkaimat szenvedélyesen nyomtam az övéire, és életemben először éreztem azt, hogy valami megmoccant a hasamban. A pillangók túl nyálasak lettek volna, és biztos voltam benne, hogy nem nyeltem le egy kiló szárnyas bogarat, úgyhogy ez a lehetőség ki volt zárva. Karjaival szorosan tartotta derekamat, én pedig olykor-olykor beletúrtam szőke hajába.

 – Óó! – egyből szétrebbentünk, amikor meghallottam barátnőm hangját, aki halkan visított, ugyanis tudta, hogy ezt hangosan nem szabad.

 – Freja, ezt nem mondhatod el senkinek! – néztem rá barátnőmre, aki vigyorogva jött közelebb, és elkezdett ugrálni. – Minden oké?

 – Én annyira örülök nektek! – értetlenül néztem Calumra, aki csak megvonta a vállát.

 – Nem mondhatod el, rendben?

 – Ó, de miért?

 – Mert Brick nem tudhatja meg – néztem rá komolyan, mire megértette, és bólintott, miszerint a titkunk biztonságban van nála. Hát melegen ajánlom, vagy különben... Ne akarja megtudni.

Cím: Glimmering lantern

Besorolás: A Halloween legendája fanfiction

Egyéb: Legenda, G, Cliffhanger, Genfic, IC, Drabble

  Jack O'Lantern egy kovács volt, akit mindenki csak a helyi iszákosként ismert. Nem sok dolga akadt abban a cseppnyi faluban, ahol élt, az írek pedig nem is kedvelték, mivel bűnös módon keresett vigaszt, amikor lelke romokban hevert. Nem félt az italhoz nyúlni, nem vetette meg a dohányt sem.

Egy közepesen rossz napján éppen a műhelyében készülgetett egy ember fogadására, mikor váratlan módon megjelent az ördög. Jack közelebb lépett hozzá. Alig tudta elhinni, hogy szemtől szemben állnak egymással. A férfi eleinte furcsán nézett, majd jobbnak látta, ha hátrál egy lépésnyit. Az ördög felkuncogott. El akarta vinni Jacket, mivel lejárt az ideje.

  Mikor ezt tudatta vele a gonosz, Jack megijedt és azt mondta, rendben van, míg összekészül egy kicsit bensőjében, addig másszon fel a fára egy szép, kerekded almáért. Még részegen sem volt annyira hülye, hogy bedőljön ilyen dolgoknak. Az ördög elhúzta a száját, s másodpercek múlva már fent is termett a fa lombja között. Neki csak a legszebb, legnagyobb, legérettebb gyümölcs kellett, amit megkaphatott.

  Míg a sátán el volt foglalva a nézelődéssel, Jack egy keresztet rajzolt a fa oldalára. Nagyon jól tudta ő is, mitől fél az ördög, így hát nem lustálkodott. Hamarosan az említett is észrevette, hogy valami nincsen rendben, de akkora késő volt: a hatalmas kereszt ott virított a gyümölcsfán. Az ördög ordítozott, kapálózott, gubbasztott és fenyegetőzött, de Jacket nem érdekelte. Leült a fával szemben, és egy kis fadarabot kezdett farikcsálni kis késével.

  Az ördög rövid időn belül megunta a sajnáltatást, és megpróbált alkudozni Jackkel. Ha leengedi őt a fáról, Jack megússza és nem viszi el a lelkét. A kovácsnak több se kellett, azonnal fogta magát, és eltüntette a keresztet a helyéről. A gonosz eltűnt, és megtartotta szavát: tényleg nem lett semmi baja a fickónak.

  Ez mind szép és jó, viszont amikor Jack elhunyt, a pokol és a mennyország között ragadt. A fentiek azért nem fogadták be, mivel bűnös élete keresztezte útját, lent pedig az ördög nézett rá rossz szemmel régi csínye miatt. Jack a két világ között ragadt, azon a síkon, amelyen senki nem akar.

  Végül az ördög megszánta, és egy izzó fadarabot dobott oda neki, amely a pokol katlana alatt lobogó tűz parázsából származott. Jack azt egy marharépába tette, hogy nyugtalan lelkét kicsit csitítani tudja a világító lámpással. Azóta is ott kóricál és mászkál a helyi iszákos, a lámpácska fényénél pedig keresi a megnyugvását, ami talán már soha nem adatik meg neki.

Figyelem! A novella Steve Rogers x Tony Stark fanfiction!

  Amerika Kapitány ült, s nézett ki a fejéből, mintha semmi dolga nem akadt volna. És így volt-e? Hát, nem éppen, ugyanis a többiek már akcióztak, ő továbbra is csak egy fényképet szorongatott, amiről Peggy Carter köszönt vissza. Hiányzott neki az az időszak, legszívesebben visszament volna az időbe, és tudatta volna vele... De végül is mit? Nem mondhatta azt neki, hogy várjon rá, vagy hogy életben marad. Nem áltathatta hiú reményekkel.

  A semmiből Tony Stark került elő, és valóban úgy bukkant fel, mint egy szellem. Csendes lépteit még a légy zümmögése sem zavarta meg, ám a Kapitány hátrafordult. Na már csak ő hiányzott – gondolta magában Steve, és visszafordult a tévé elé, amit még véletlenül sem kapcsolt volna be, hogy esetleg elnyomja elméje legmélyebb gondolatait, amelyek lassan széthasították a koponyáját. Küzdött az idővel, amibe került, küzdött az érzéseivel, amelyek megtévesztették, küzdött Tony-val, aki ugyan semmit sem tett, és küzdött Peggy-vel, aki hiányzott neki. Tony meg amúgy is, mit akart? Megint viccelődni a bajain? Vagy éppen talált valamit, amivel belé köthet?

– Amúgy, csini ruci – vigyorgott Rogersre, miközben végigfuttatta tekintetét a felújított ruhán. Legszívesebben még többet gúnyolódott volna, de látta, hogy a Kapitány nincs most jó formában. – Csak nem rájöttél, hogy az életednek semmi értelme? Ne aggódj, a miénknek se – próbálta vigasztalni a maga stílusában, de nem azt a hatást érte el, amit akart.

  Steve a hirtelen ötlettől vezérelve nekirontott Tony-nak és a falhoz szorította. Rettentően mérges volt rá, Starkot pedig szinte lenyűgözte, hogy Rogers nem tud uralkodni magán. Ahogy a Kapitány kikelt a sodrából, még őt magát is megrémisztette, hogy mennyire eluralkodtak rajta a dühproblémák. Nem akarta, hogy Stark lássa ezt az oldalát is. A francba is, Tony mindig fel tudta valamivel cseszni az agyát! Akár egy mondata, akár egy cselekedete elég volt ahhoz, hogy kis híján megfojtsa egy kanál vízben.

– Egyszer nem tudnád befogni a pofádat? – üvöltött, Tony pedig meglepve mocorgott a Kapitány hatalmas kezei között. Maga sem tudta, mi lelte. Félt, hogyha Tony ismét megszólal, nem áll le, és addig veri, amíg péppé nem válik.

– Ugyan miért? Nem fogadtam némasági fogadalmat – szépen lassan lefejtette Steve kezét a válláról, s a kanapéig sétált, hogy leülhessen. – Te sosem érted a vicceimet – sóhajtott gondterhelten, mintha ez lenne a legnagyobb és egyetlen megoldásra váró baja.

– Mert ezek nem azok – fintorgott Rogers.

– Na persze. Csak azért mondod ezt, mert féltékeny vagy – húzta fel az orrát Stark, Rogers pedig úgy bámult rá, mint akit teljesen meglepett.

– Mégis kire? Tán rád? Attól, hogy összedobsz mindenféle kütyüt, meg megy a kémia, még nem vagy szuperhős.

– Ja, mert te a gigabicepszeddel az élmezőnybe tartozol – gúnyolódott tovább, és már sétált volna ki az ajtón, de valami miatt mégis megtorpant. – Tudod, sosem hittem volna, hogy ezt mondom, de jó veled viccelődni. Talán nem érted a poénjaim, de mikor dühbe jössz, egyedül csak velem foglalkozol.

– Ezzel most azt akarod mondani, hogy... – nem tudta befejezni a mondatát, nem jöttek nyelvére a szavak.

– Hogy gyakrabban is pesztrálnom kéne téged – fecsegte, s kilépett az üvegajtó mögé.

  Steve megrökönyödve állt a helyén. Érezte, ahogy a méregként ható érzelmek uralkodni kezdenek a testén, és mindenfélét összezagyválnak. Csak ki akarta iktatni a belső gondolatait, amelyek lassan akarták elpusztítani.

  El kéne felejtenie Peggy-t, hiszen ő már nem él, már nincs mellette. Tony meg... Él és virul, talán a kelleténél is jobban. Annyira összezavarodott! Talán Peggy-t sosem szerette igazán, csak barátilag? Talán Peggy sosem az volt, akinek elképzelte? Talán Peggy... Talán sosem kellett volna megkérdőjeleznie Tony-t.

  Kirohant az ajtón, de egyből le is álltak a lábai, ugyanis Stark az óráját figyelte, majd rámosolygott a Kapitányra. Ő nem értette, miért nem ment a többiek után, ahelyett, hogy ül a seggén, és nem tesz semmit.

– Mit csinálsz itt?

– Számoltam a perceket, vajon mennyi idő, mire felfogod... – felállt a helyéről.

  Steve magához rántotta Tony-t, és ajkát az övére nyomta. Egy kicsit ijedt volt, félt, hogy a többiek így tudják meg, de nem tartózkodott rajtuk kívül ott senki. Mire végre elléptek egymástól, és összeszedték magukat, Tony megszólalt.

Figyelem! Nevéből adódóan ez egy Songfic, Charlie Puth - We Don't Talk Anymore (xxx) dala ihlette.

El akartam küldeni neked egy üzenetet, de helyette én kaptam egyet. Pontosítva egy értesítést, hogy kitettél egy fotót a világhálóra. Rákattintottam, hogy majd írok alá valamit, de mikor szembe kerültem azzal, lefagytam. Az aktuális pasiddal készült, valami cuki kis idézet volt felé írva. Már több, mint negyven like-ot kaptál rá. Ezt akartad?

Visszagondolva a mi időnkre, nagyon hiányzol. Kiestél az életemből, nem vagy a részese, többé nem ölelhetlek magamhoz, nem simogathatom a hajadat, és nem dicsérhetem meg a főztödet. Nem akartad többé a szeretetemet?

Bárcsak tudnám, miért tűntél el az életemből. Az, amit te szakításnak hívtál, én csak egy szünetnek hittem, és próbáltam túlképzelni a dolgokat. Az akartam lenni, aki vigyáz rád, de te nem hagytad, mintha elmenekültél volna előlem, pedig nem akartam neked rosszat, soha. Sajnos azután nem beszéltünk többé. Nem válaszoltál a hívásaimra, pedig aggódtam érted. Nem üzentél sehol, pedig vártam. Megannyi időn keresztül ültem a gép előtt, és vártam, hogy bekapcsold a Skype-od, elindítsd a videóhívást, de sosem tetted többé. Miért akartál úgy megszabadulni tőlem?

Azzal a sráccal biztos boldog vagy, ebben nem kételkedem. Örülök, ha megtaláltad az igazit, viszont tudnod kell, hogy nekem te voltál az igazi, és azzal, hogy elmentél, örökre megsebeztél. A kedvedért még verset is írtam volna, esetleg dalt, de azokat utáltad. Ez mindig mosolygásra késztet, ha rá gondolok. Pedig a számaim nem is voltak olyan rosszak, amiket neked írtam! Vagy igen? Ezért mentünk szét, mert nem voltál oda értük?

Ha esetleg meggondolnád magad, és rám lenne szükséged, itt leszek neked. Várok majd rád, és arra is, amit elvittél, amikor kimondtad azt a végzetes szót: vége. Hogy mi volt az? Egy emlék? Egy tárgy? Nem, a szívem egy darabja. Hogy azóta mi lett vele? Összezúztad, biztos ott van az egyik polcodon díszként, és ügyelsz rá, hogy a pasid még véletlenül se lássa meg. Miért, talán félsz elmondani neki, hogy ki vagyok? Hogy engem jobban szerettél?

Nem tudlak kiverni a fejemből. Azt sem akarom tudni, hogy milyen ruhában leszel majd, amikor elvisz vacsorázni, majd magához szorít, ahogy én tettem. Mondd csak, nem hiányzik? Gondolsz te még rám, vagy teljesen elfelejtettél? Talán én is jobban járnék, ha örökre elvesznél az emlékek tengerében. Te mit gondolsz erről?

Fogalmam sincs, miért írok neked, mikor már szóba sem állnál velem. Vagy tévedek? Az üzeneteimet olvasod, és a régi, közös fényképeinket nézegeted a telefonodban, amiket nem akartál kitörölni? De mit szól mindehhez a pasid? Ő is örül neki?

Azon is eltűnődtem már, hogy talán sosem szerettél engem. De akkor mégis miért vertél át? Miért játszottál velem, ha csak egy futó kaland kellett? Ott volt még ezernyi másik pasi, akit aznap kiszemelhettél volna magadnak, miért pont én kellettem? Miért pont az én szívemet törted darabokra?

Tudod, jobban nem tudom kifejezni magam. Egyedül így megy, ezt te is tudtad. Talán ez volt a baj? A kommunikáció? Hogy sokszor nem tudtam, hogy mondjam el, szeretlek? Azt hittem, éreztetem eléggé, hogy te vagy a mindenem, nálad többet nem kívánhatnék, de úgy látszik, nem volt elég. Most már nem beszélünk. Vagy akarsz?

Köszönöm, hogy adtál pár évet a saját életedből, boldoggá tettél engem, aztán eljátszottál velem, mint kutya a csonttal, s eldobtál, miután már nem volt rám szükséged. Büszke vagy erre? Vagy... egyáltalán szerettél engem valaha? Végig csaltál a játékban, beavattál mást is, így én lettem a megalázott? A pasi, akivel vagy, korábbról is ismert? Úgy értem, a kapcsolatunk alatt? Hát persze. Ő irányította a szabályokat, talán tudtán kívül is. Betegesnek hangzik, és bevallom, úgy is viselkedem. Hogy miért? 

Egyszerű.

Mert én szerettelek, te semmibe vettél, játszottál az érzéseimmel, és ettől kezdve elvesztettem a hitemet. Talán titkon nem is vágyom annyira, hogy szeress. Használd ki a másik barátodat is, aki ki tudja hányadik. És tudod mit? Nem érdekel. Engedjük el egymást. Habár, ahogy elnézem, te már rég megtetted. Igazam van?

Szóval így váltunk el? Most már nem beszélünk. Hiányozni fogok-e, szeretsz-e, csak ezt mondd el, kérlek. Semmi másra nem vagyok kíváncsi. Ó, és gondolsz még rám?

Figyelem! Ez a Songfic (címéből érthetően) a One Direction - Last First Kiss (xxx) dalára épült! 

Szakadt az eső, s ott álltunk az út közepén. Ő sírt, nekem pedig már nem volt az agyamban semmi. Teljesen lesokkolt a dolog, pláne azok után, hogy barátok lettünk? Én tényleg hittem benne, hogy majd más lesz, mint a többi lány, de persze, kinek, ha nem nekem kell csalódni?

– Azért mondtál igent a randira, mert tudtad, hogy el fogsz menni? – kérdeztem meg a nyilvánvalót, de a tudatlanság, amiben éltem, mindennél rosszabb volt.

Még mikor megkérdeztem tőle, és igennel felelt, azt hittem, ott helyben összeesek, hiszen mióta ismertem, tudtam, az életcélommá vált, hogy elvigyem egy igazi randira, igazi vacsorával, meg fuvarral, kiöltözéssel, meg minden ilyen cicomával. A lányok szeretik az ilyesmit. Persze már akkor is tudattam volna, hogy nem igazi a dolog, hiszen ő teljesen máshogy gondolkodott a világról, mint a legtöbben, és a felém mutatott érzelmei is egy pillanatig tartottak, ha egyáltalán megtörténtek.

Én tényleg szerettem őt. Én akartam lenni az első, aki úgy szereti őt, ahogy megérdemli. Mert kijárt neki, ezt nem tagadom, ő mégsem engedte, hogy én tegyem boldoggá. Valameddig jó volt reménykedni benne, de mikor tudatosul a fejedben, hogy a barátzónában ragadtál, nincs menekvés.

Lassan bólintott, ami azt jelentette, igen, csak azért válaszolt nekem azzal az átok szóval, mert itt fog hagyni, örökre eltűnik az életemből, és viszi magával a szívem egy nagy darabját is, amivel őt szerettem. Ő is rosszul nézett ki. Haja kócos volt, na meg vizes az esőcseppek miatt, össze volt ragadva. Ki tudja meddig tartott elkészíteni a sminkjét, de az biztos, hogy annak többé nem vette hasznát, az egész elkenődött. Megsajnáltam őt. Összetörve zokogott előttem, már azt hittem, térdre esik, és nekem kell elkapnom, de nem produkált ilyet. Megpróbáltam utálni, gyűlölni őt, amiért kihasznált, de nem ment. Egyszerűen nem engedte. Hogy ki vagy mi? Hát, arról sincs fogalmam.

– Liam! – szólított meg halkan. Szájából úgy hangzott a nevem, még így megtörten is, akár a mennyei sugallat, mégsem foglalkoztam vele. Vettem egy hatalmas levegőt, lehunytam a szememet és megfordultam. Ott akartam hagyni, hagy érezze, milyen az, amikor az emberrel csak játszanak, és mindenki szarik az érzéseire.