Kilenc óra körül hatalmas hangzavarra ébredtem. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ez lesz Magyarország egyik legmeghatározóbb eseménye.
  Kikászálódtam a meleg ágyból, s az ablakhoz rohantam. Emberek tömkelege sétált és üvöltött az utcán, kezükben nemzeti zászló és mindenféle feliratos tábla. Felismertem az utcán sétálók között néhány egyetemista barátomat is, akik tüntetni készültek.
  Nagy Imrét követelték folyamatosan, Gerő Ernőt pedig szidták. Ezen elmosolyodtam, szinte már nevethetnékem támadt. Mégis mi lesz ebből? Néztem az emberek arckifejezését, és halálosan komolyan gondoltak mindent, amit tettek vagy terveztek tenni. Talán akkor tudatosult bennem, hogy ott lesz az ideje annak, hogy felvegyem a legszebb ruhám, és rohanjak közéjük.
  Anyu felszaladt a szobámba, s immáron együtt néztük az egyre csak gyűlő tömeget. Ott akartam lenni köztük, és tüntetni szerettem volna. Kiszakítottam magam anyukám biztonságot adó karja és ölelése közül, magamra aggattam egy fekete nadrágot, szép inget, egy ünneplő cipőt és egy kalapot, ami még az édesapámé volt annak idején.
  Emlékszem, két és fél héttel ezelőtt Rajk László és három kivégzett társa újratemetésén is kellett viselnem. Közel kétszázezer fő jelent meg, abból hárman mi voltunk. Anyukám, a húgom és én. Édesapám a második világháború után bukott el.
  Leszaladtam az emeletről, s bekapcsoltam a rádiót. Tudtam, hogy ezt az emberek nem fogják figyelmen kívül hagyni, hiszen egész Pest megőrült. Még az ajtóig is kiszaladtam, hogy kezembe vegyem a Szabad Nép napilapot, amiket jóval több példányszámban kezdtek el nyomtatni. Már tízet is ütött az óra, vagy fél tizenegyet, amikor kiléptem az utcára a többi diákhoz és munkáshoz. Anyukám aggódni kezdett értem, de nem tarthatott vissza.
  Számos szervezet csatlakozott a tüntető, lelkes tömeghez, és persze mit sem számít az, hogy én ott voltam. Csak egy pesti gyerek, aki kíváncsi, mi történt. A gondolatra keserű íz költözött a számba.

  Az MDP vezetősége hosszas vita után – tényleg nagyon hosszú volt – megelégelte a sok embert és ellenszegülést, így betiltotta a tüntetést. A vicces, hogy két óra táján mégis engedélyezték, s mindkét döntést beolvasták a Kossuth Rádióban. A város számos stratégiai pontjához ki kellett küldeni az ÁVH-t, s miközben ők mozgósítva lettek, az MDP vezetői a párt budai tagjait felszólították a részvételre. Hogy ebben volt-e hátsószándék? Fogalmam sincs, annyit nyilatkoztak, hogy kordában akarják tartani az embereket, és az a legjobb megoldás, ha ők maguk is részt vesznek ebben.
  Már hosszú órák óta meneteltem a különbnél különb emberek között, mikor megszólalt az egyik templom hatalmas harangja, ami azt jelezte, három óra. A tömeg őrült sikongásba kezdett, s én tudtam, ez jót jelent. Valami történni fog, és tudni akartam, micsoda.
  Elindultuk a Bem-szoborhoz, s mikor elfoglaltuk a helyünket – félkör alakban –, Veres Péter felállt a talpazatra. Én nem ismertem őt személyesen, de bemutatkozott és elmondta, hogy ő a Magyar Írók Szövetségének elnöke. Felolvasta nekünk a szervezet kiáltványát, aztán néhány diák is mellé állt, hogy szót kaphassanak. A tizenhat pont következett. Egy számomra ismeretlen lengyel író köszöntőt mondott mindezek után, de fogalmam sem volt arról, hogy ő miért. Következett Sinkovits Imre, és elszavalta Petőfi Sándor Nemzeti Dalát.
  Rengeteg diák gyűlt közelebb a szoborhoz azzal a céllal, hogy megkoszorúzhassák. Közben végignéztem a tömegen, mely egyre csak nőtt és nőtt, már el sem láttam a végéig. Néhol lábujjhegyre álltam, de az sem volt elég. Körülbelül ötvenezer főre becsültem volna a kint álldogálókat. Vezetőt sehol sem láttam, úgy éreztem, mi mindannyian azok vagyunk, s ez melegséggel töltötte el kicsiny szívemet, mely csak a hazáért dobogott.
  Valaki, aki nem jegyezte meg nevét, csak gyorsan cselekedett – valószínűleg attól félt, hogy megállítják –, kivágta egy nemzeti színű zászlóból a szovjet címert, s ezt követően minden zászlóval hasonlóképpen cselekedtünk.
  A tüntetés még nem oszlott fel, inkább elvonultunk mind a Margit-hídon át a Parlamenthez, hogy meghallgassuk Nagy Imrét. Személy szerint nem tudtam, jó-e vagy sem, hogy ő a miniszterelnök, de azt igen, hogy anyukám örült volna neki.
  Este volt már – hat óra talán –, amikor a Kossuth téren és a környékező utcákban több, mint kétszázezres létszámú embersereg gyűlt össze. Mindegyik üvöltött valamit, de nem tudtam tisztán kivenni, hiszen annyian voltak és olyan hangosak, hogy lehetetlennek bizonyult. Szenvedélyektől fűtött embereket láttam mindenfelé, mégis békésnek tudtam volna leírni a helyszínt. Meneteltek ide-oda, hívogatták magukhoz a többi embert, akik eddig nem csatlakoztak.
  Három órával később Nagy Imre megjelent a Parlament ablakában, és felszólított minket a távozásra. Mindemellett új reformokat ígért, de én nem hittem el. Az ország egy kritikus pontra jutott, s ebből az új reformjaink sem mentettek volna meg.
  Később megtudtam, mikor már otthon ültem a csonka családommal, hogy a tüntetés ideje alatt Gerő riadóztatta a budapesti és környékbeli katonai egységeket. Nem is hittem a fülemnek, amikor anya elmesélte. Ernő telefonon segítséget kért Hruscsovtól, este nyolckor pedig – amikor én javában a tömeg között álltam – a Kossuth Rádió közvetítette a főtitkár beszédét, amelyben sovinisztának, nacionalistának és antiszemitának nevezte a tüntetést, önmagát a reformok képviselőjének nyilvánította, addigi politikáját helyesnek ítélte és a tüntetők minden követelésétől elzárkózott.
  A húgom ujjongva mesélte, hogy elmegyünk a Sztálin-szoborhoz, ami a Dózsa György úton lett építve. A tizenhat pont egyik követelése a szobor eltávolítása volt, amit estére terveztek fél tízre, a Himnusz eléneklése után. Jómagam méltóságteljesen, hatalmas hangerőn zengtem nemzeti himnuszunkat, s büszke voltam rá, hogy magyarnak születtem. Csak azt szerettem volna, ha a Teremtő békét vetít ránk, magyarokra. Az utóbbi néhány évtized olyan rosszul jött nekünk, mint káposztának a kecske.
  Kissé hideg volt, kabátot viseltem, miközben a húgomat magamhoz húztam. Másik oldalamon anyukámat öleltem, és vártuk, hogy a tíz méter magas szobrot ledöntsék. A diktátor monumentális építményéből csak a csizmái maradtak a helyén, s inkább Csizma-térre kereszteltük át. Ez még poénos lett volna, ha értem a viccet, ámbár nekem nem jött le a dolog.

  Október huszonnegyedikén, azaz másnap hajnalban a szovjet csapatok bevonultak Budapestre. A harckocsik felsorakoztak az Országház környékén, valamint a hidaknál és a fontosabb útkereszteződéseknél. Ide tartozott a mi kis utcánk is, s mikor – ismét – az ablakból megláttam őket, elkapott a félelem. Tudtam, mi következik, és azt is, hogy a mai nap az utolsó, amit együtt töltünk a családommal.
  Sok felfegyverzett forradalmár barikádot emelt a városban szerte-szét, amit akár válaszként is felfoghatunk. Megkezdődtek az utcai harcok, a rádió pedig az előző esti véleményt traktálta szüntelenül.
  Az MDP vezetősége megerősítette Gerő pozícióját, de legalább valami jó is történt: végre kinevezték miniszterelnöknek Nagy Imrét. Azonban ő kijárási tilalmat és statáriumot rendelt el, betiltotta a gyülekezéseket, és beszédet mondott az egyik rádióban. Anyukám állandóan zokogott, a húgom bezárkózott a szobájába, én pedig figyelmesen hallgattam a szavakat. A felkelőket felszólította a harcok beszüntetésére, s megint ígérgetni kezdte az újabb reformokat. Elfintorodtam.
  Ennek ellenére egész nap a fegyveres ellenállás ment, és legszívesebben kimentem volna hozzájuk, de anyu – akárhányszor csak rájött, hogy ki akarok szökni – visszatartott. Nem akart engem is elveszíteni, mint aput. Hiába mondtam neki, hogy én visszajövök, nem hitte el.