Figyelem! A történetben vallási dolgok vannak, és nem mondom azt, hogy így gondolom, de azt sem, hogy nem. Saját felelősségre olvasd és kérlek, tartsd tiszteletben!

  Ott álltam tanácstalanul azon a bizonyos folyosón, melyen egyszer mindenkinek kellesz. Mindenütt ajtókat és még több folyosót láttam, mintha nem állna másból a hely. Kezemet mélyen zsebembe süllyesztettem, és jobban körülnéztem. A falakon mozgó képek voltak, úgy éreztem magam, mintha bekerültem volna a Harry Potterbe. Odaléptem az egyikhez, alá egy dátum volt írva és a család neve. Aranyosak voltak.

  Egy szőke kislányt láttam, játszott az öccsével, ugráltak örömükben és visítottak, mint a fába szorult féreg. Az édesanya egy lócán ült, figyelte a porontyokat, nehogy bajuk essen, míg az édesapjuk egy faházat szerelt össze nekik az udvar közepén, a kis sziklakert mellé. A gondolatra összefacsarodott a szívem. Ez volt a családom.

  Egy hang zökkentett ki gondolatmenetemből. Bár, ha jobban belegondolok, nem nevezném annak, mivel csak krákogás volt. Megfordultam, s szemben találtam magam egy nővel, kinek haja aranyvörösen, szeme mogyoróbarnán ragyogott. Ámulatomban leesett az állam, de egy szempillantás alatt visszazártam. Jól akartam viselkedni, legalábbis azt akartam tettetni, hogy nem rémültem meg a helyzettől, ami fenn állt.

– Ruth vagyok – mutatkozott be illedelmesen, de még véletlenül sem jött közelebb hozzám.

– Én meg Zacharias – hajoltam meg, hogy kicsit viccesebbre vegyem a figurát.

– Tudom – forgatta meg a szemét.

  Kissé meglepődtem, de ez nem tartott sokáig, hamarosan átvette helyét a félelem. Eszembe jutott az a sok óra, amit anyámtól kaptam, a sorozatok és könyvek. Ruth kaszás volt, és nagyon mertem remélni, hogy nem az van most, amire gondolok.

– Ugye nem haltam meg?

– Miért kérdezed ezt? – pókerarcot viselt, szinte lehetetlennek bizonyult érzelmeinek megmondása. Igazából abban is kételkedtem, hogy vannak érzései.

– Én... Ismerlek. Mindenki ismer – ráztam meg fejemet értetlenül.

– Nahát, te vagy az első, aki így vélekedik – vonta fel a szemöldökét.

– Nem akarok a Pokolba kerülni – kezdtem neki a könyörgésnek azonnal.

– Ez tőled függ – vont vállat nemtörődően.

– De a Mennybe se – figyeltem, ahogy szemei kikerekednek.

– Hogy mondod?

– Jól hallottad. Sehova se akarok kerülni.

– Haha, olyan nincs – röhögött ki, ami nagyon nem tetszett. Komolyan gondoltam.

  Fehér ruháját simította, mosolya szétterült arcán, egészen füléig ért. Legszívesebben letöröltem volna, de nem tehettem. Nem akartam nagyobb bajba kerülni, mint eddig. Arca egyébként sápadt volt, szeme már nem tágult hatszorosára, mint az előbb. – Valahová menned kell.

– Itt akarok maradni. Sőt, van egy jobb ötletem! Küldj haza – tártam szét a karom vigyorogva.

– Te csak ne alkudozz velem! – termett hirtelen előttem, s kezével szorítani kezdte torkomat. Semmit sem éreztem, nem kapkodtam levegő után. – Magad mondtad, hogy tudod, ki vagyok. Akkor tudnod kell a kötelességeimet is. – Eleresztett.

– Jó erőben vagy – röhögtem, mintha nem hatott volna meg. – Na, most már hazamehetek?

– Maradj szépen csendbe, vagy megkérek valakit, hogy hallgattasson el. Talán Lilith-től eléggé félnél – nézett rám kihívóan.

– Ez az! Igen, küldd elém és majd én megbeszélem vele a dolgokat!

– Idióta ember! – káromkodott. – Ti sosem tanultok semmiből! Még azt sem hagytad, hogy elmondjam, hogy haltál meg! – rivallt rám.

– És, ha nem érdekel?

– El kell fogadnod, aztán pedig rátérhetünk az átköltöztetésedre. Persze, én lennék a legboldogabb, ha azonnal el tudnálak küldeni innen, Zacharias – nyomta meg nevemet, mintha ezzel megfélemlíthetne.

– Mond csak, R, meddig kell itt várnom?

– Ruth vagyok – sziszegte.

– Jó, de mivel annyira jóba lettünk, R – végig figyeltem arcát, miközben beszéltem –, arra gondoltam, megbeszélhetnéd a főnököddel...

– Te csak ne gondolj semmit! Az én feladatom lassan lejár, és alig várom, hogy átadjalak.

– Ne csináld már, tudom, hogy barátok vagyunk – emelgettem szemöldökömet.

– Már utállak – láttam, ahogy szeme szinte villámokat szór, kezével képes lett volna megfojtani, pedig már meghaltam.

– Az érzés kölcsönös – mondtam hanyagul. – De mondd csak, akkor mi is lett velem?

– Öngyilkosság. Nem is vártam mást tőled – vigyorodott el gúnyosan.

– Nem, az lehetetlen – ráztam a fejemet. – Sosem lennék képes erre.

– Hát, úgy tűnik, mégis.

  Lehunytam szememet, és végig gondoltam, hogy lehetséges-e a dolog, vagy át akar vágni. Sokszor lejátszottam magamban, viszont mindig oda jutottam, hogy már mindegy, ha átkerültem ebbe a világba. Egyszerűen még felfogni is nehéz, hogy mi történt. De egy valami azért homályos maradt. Akárhogy is jöttem át, kitörölték a memóriám? Mégis miért nem hagyták, hogy emlékezzek? Nekem csak azokra lett volna szükségem.

– Nézd, Ruth, a családom odaát vár engem, biztosan a kórházban ülnek a betegágy mellett, szóval haza kéne mennem. Örülök, hogy találkoztunk, biztos fogunk még, de ráérek. Haver, csak húsz vagyok! – engedtem el dühömet a végére.

– Előtted volt az élet. Az, hogy nem éltél vele, nem jelenti azt, hogy kapsz egy második lehetőséget.

– Hogy mondhatod ezt?! – kértem rajta számon.

– Nézd... Akár utállak, akár nem, nem hazudhatok neked. Idekerültél, nekem volt feladatom, neked is van és lesz, de nem mehetsz „haza”. Ez az ideiglenes otthonod, utána pedig oda kerülsz, ahol a méltó helyed van.

– Ami Istent illeti, vele mi van? Találkoztatok már? – dühíteni kezdett, nagyon.

– Nem, ő velünk nem kommunikál.

– Ami pedig engem illet, szerintem nem is létezik.

– Jó – tudta le ennyivel. Végre tovább léphetünk? – kezdett türelmetlenné válni.

– Nem, nem, várj! – mutattam kezemmel is. – Akkor mi is van? Mégis hogy öltem meg magam?

– Számtalan módot kipróbáltál.

– Akkor nem lennék itt, ha csak próbálkoztam volna – forgattam szememet.

– De a gyógyszerezést választottad – fejezte be mondatát.

  Kicsit rosszul éreztem magam. Ennyire cserbenhagytam mindenkit, aki számított rám... Belül viszont éreztem, hogy mégis megnyugodhatok majd itt. Anyámat gyűlöltem, amiért bibliai nevet választott nekem és az egész életét erre áldozta, mégis hiányzott. Apámat gyűlöltem, mert mindig fontosabb volt neki, hogy máshol tekeregjen, mint hogy velünk legyen, mégis hiányzott. A nővéremet gyűlöltem, amiért mindig lerázott és nem érdekelte, hogy vagyok, mégis hiányzott. Mégis hiányoztak mindannyian, de túl önző voltam ahhoz, hogy ez érdekeljen.

– Úgy látom, végiggondoltad.

– Nem egészen.

– Mi tart ennyi ideig? – sóhajtott.

– Ha a helyemben lettél volna, mit teszel? – nyeltem egy nagyot, és vártam a választ.

  Ruth egy kicsit elgondolkodott, majd megfontoltan, kimérten felelt.

– Az hazugság sokszor fáj, sőt néha egyenesen megégeti a bensődet, de nem hagyhatod, hogy az utadba álljon. Légy mindig őszinte, foglalkozz azzal, ami boldoggá tesz, és ne mindenben a hibát keresd. Higgy, szeress és élj!

– Ebből semmit sem értek.

– Azt akartam közölni, hogy az élet nem kívánságteljesítő gyár, azonban a helyedben megpróbáltam volna azzá tenni.

Figyelem! Főszereplő halála!

Cím: Me and someone else

Besorolás: pillanatnyi novella

Egyéb: PG-12, Pillanatnyi novella, Death Story, OC, OOC, Dark

  Éreztem a belülről feltörekvő gyilkolni akarást, de tudtam, hogy azt nem irányítom. Úgy éreztem, valaki más is lakozik bennem. Valaki más, aki sokkal rosszabb, gonoszabb és ravaszabb, mint én. Egy pszichopata állat.

  Könnyeim patakokban folytak le arcomról, s csepegtek a hideg padlólapokra, amelyekre ha rálépett az ember, nyikorgó hangot hallatott. Remegett a kezem, mint aki sokat ivott, pedig erről szó sem volt. Utáltam az alkoholt. Hajam csapzottan tapadt homlokomra, néhol a szemembe lógott, amitől nem láttam semmit, mégsem akartam kiseperni onnan. Féltem, hogy akkor olyat látok, ami örökre nyomot hagy.

  Senki nem tartózkodott otthon rajtam kívül. Utáltam, ha magamra hagytak, mert tudtam, hogy akkor ő megjelenik, és olyan dolgokat parancsol rám, amit nem tennék szánt szándékkal. Nem tudtam, fiú-e vagy lány, de azt igen, hogy rendkívül mocskos fantáziával áldotta meg a Sors, a kreativitásáról meg már szót sem ejtek. Mégis gyűlöltem őt. Ha bárkinek is beszélni mertem róla, kikacagtak, őrültnek tituláltak, és azt akarták, hogy a legközelebbi elmegyógyba kerüljek, csak mert mondtam valamit. Egy flancos mondat miatt!

  Fogamat alsó ajkamra szorítottam, vártam, hogy a vöröses vér felbuggyanjon, s megérezhessem vasas ízét. Szememet jó erősen leszorítottam, kezemmel pedig a hajamat fogtam, de messziről úgy nézhettem ki, mint aki ki akarja tépni. Hát, nem álltam messze tőle. Előre-hátra hintáztam, fejemet a falnak vertem, hogy eszméletlenné váljak. Nem akartam újra hallani a hangját. Borzasztó volt. Állandóan csak bántott, leszívta az energiámat.

  Öklömmel beleütöttem a falba, ekkor pedig villámként csapott belém a fájdalom. Nyöszörgések közepette elterültem a piszkos faparkettán, s hagytam, hogy a könnyfátyol eltakarja a szememet. Nem láttam semmit, csak a fájdalmat éreztem, de az jó barátom volt. Sokszor összefutottunk, de már egy ideje, pontosabban mióta elkezdtem szedni a gyógyszereket, egyre kevesebbszer találkoztunk. Mégis úgy hittem, a bogyók az oka annak, hogy őrülten viselkedek. Mint valaki olyan, aki sárgaházba került. Pedig én nem oda való vagyok! Nem!

  Rázott a hideg, éreztem, hogy elő akar törni belőlem az a valaki. Nem tudtam azt sem, hogy beképzeltem-e magamnak, vagy hogy igazi, létező szellemmel van-e dolgom, de azt igen, hogy rettenetesen fájt a jelenléte. Mintha szét akarta volna szakítani a bordáimat, leenni rólam a húst, és örökre elűzni a lelkemet a legtávolabbi ismert helyre. Köhögni kezdtem, a csomó a torkomban nem akart lejjebb menni. Fuldokoltam tőle, s az egyetlen lehetőségem, ami maradt, a Halál.

  Édes gondolat futott végig az agyamban, elképzeltem, ahogyan megszűnik minden gondom-bajom, s ami a legjobb, hogy végre megszabadulhatok tőle. Tőle, akit a világon mindenkinél jobban gyűlöltem, mert végeláthatatlanul kísértett engem, pedig igazából nem is láttam. Csak éreztem, hogy mindig velem van, uralja a gondolataimat, befolyásolja a cselekvésemet. Én csak egy bábu voltam a kezében, és elérte a célját. Hogy ártsak magamnak.

  Apa önvédelmi célból tartott itthon fegyvert. Megsebezve keltem fel a földről, és a kutatására indultam. Véget akartam vetni a szívfájdalmamnak, és a legjobb módszer az volt, ha örök nyugalomra térek. A hálószobájukban találtam meg, a fiókban, gondosan becsomagolva. Ügyelt rá, hogy én vagy az öcsém még csak meg se nézhessük, de úgy tűnik, nem tudta elrejteni eléggé. Legalábbis előlem nem.

  Zokogva térdre estem, miközben kezemmel a pisztolyt szorongattam. Óvatosan fejemhez szorítottam, s meg-megremegett a kezem a félelemtől. Féltem az ismeretlentől, féltem a sötéttől, féltem tőle, féltem mindentől. És attól, hogy többé nem lesz családom, aki vigyáz rám. De miket beszélek? Eddig sem tették, mindig én voltam magamnak. Ők csak azért léteztek, hogy megszámlált napjaim jobban teljenek, mint eddig. Gyűlöltem lenni.

  Lent kattant a zár, én pedig megijedtem. Döntenem kellett. Vagy maradok, és ő sosem hagy el engem, vagy rögtön megteszem, és békére lelek. Nem volt nehéz a választás. Egy szempillantás alatt húztam meg a ravaszt, s élettelenül rogytam a földre, mint egy marionettbábu, akinek a mestere lekötötte őt a zsinórjáról. Én voltam a bábu, ő a játékmester. Ő nyert. Mert mindig ő nyer.

Figyelem! A történet kitalált, valóság alapja nem sok van, és ezúton is szeretnék megkérni mindenkit, hogy saját felelősségre olvassa!

A remény feladása felér azzal, hogy az ember nem kíván többé élő maradni, szívesebben választaná a holtak házát. Amikor valaki eljut erre a pontra, a legmélyebb helyre, már baj van. Tudni kell, hogy ott többé nem kaphat segítséget. El fogja utasítani, el fogja veszíteni az önkontrollját, és örökre elbúcsúzik mindenkitől. Te! Tudod Te, hogy milyen az?! Milyen az, amikor miattad kell valakinek lecsúszni a mélybe?! Amikor nem bír felállni?! Nem? Akkor elmesélem a történetünket.

 Állandóan láttalak. Vagy a suliban, vagy hazafelé menet, vagy az egyik közösségi médiának az oldalán. Mindenütt. Nem volt olyan nap, hogy ne kellett volna rád pillantanom. Emlékszem, egyszer még ki is akartalak törölni, hogy soha többé ne emlékezhessek a fejedre, a vonásaidra, de végül nem tettem. És tudod, mikor volt a legrosszabb ez az egész? Amikor közös képeket tettetek fel az aktuális barátnőddel -, bár megjegyzem, nem tartott sokáig a kapcsolatotok.

 Az iskolában, mintha levegőnek néztél volna. Ott ültem a padtársam mellett, végig téged fürkésztelek, de igyekeztem úgy tenni, mintha valami érdektelen pontot szemeltem volna ki. Nem akartam, hogy rajtakapjanak; téged nézlek. Téged, téged, téged, csakis téged. Senki más nem érdekelt, és ezt egy idő után meg is bántam.

 Éjjel-nappal te jártál a fejemben, aludni sem hagytál, így álmatlan éjszakáim voltak, ó, de még mennyi! Megszámlálhatatlan. Forgolódtam, nyújtózkodtam, olvastam, mikor mit, hogy elterelem a gondolataimat rólad. Rólad, aki igazából megkeserítette az életemet.

 Az osztálytársaim ugyanolyanok voltak, akárcsak te. Kiszámíthatatlan, undok dögök. Na jó, ez azért nem igaz, hiszen honnan is tudná az, aki senkivel sem beszélget, csak néz ki a fejéből? Nyilván sehonnan. A képzelgéseimben te is szerepet játszottál. Néha megfordult a fejemben, hogy nem vagyok normális, kezeltetnem kéne magam. Olyan, mintha egy másik világban éltem volna, mintha elfogadott lenne a te meg én. Pedig sosem lesz, és ebbe már beletörődtem. Hogy te megtetted-e? Téged sosem érdekelt, mi lesz velem, létezek-e egyáltalán, élek-e, halok-e. Néha rám pillantottál a szemed sarkából, de óvatosan, nehogy a többiek észrevegyék. Talán zavart, hogy én nem akarok a társaságodba kerülni, nem tudom. De tényleg így volt. Nem vágytam arra, hogy idiótákkal körbevéve álljak melletted, és kényszerből nevessem el magam, nem azért, mert boldog vagyok. Nyilván te ezt nem érted. A te életed boldog, örömökkel és emlékekkel teli, míg az enyém kihívásokkal, megpróbáltatásokkal és csalódásokkal. A kettőt csak egy cérna választja el egymástól, ám én mégis úgy érzem, arról az oldalról, ahol én vagyok, a cérna áthatolhatatlan.

 Néha a tanárok aggódtak miattam, amikor csak úgy rosszul éreztem magam, és volt is miért. Mondjuk én ezt nem tudtam, inkább csak gondoltam. És mindez ki miatt volt? Miattad. Nem akarom rád fogni, tényleg -, habár annak hangzik, nem tagadom -, de ha nem kerültél volna állandóan képbe, ki tudtam volna pihenni magam, eszek normálisan, és most nem úgy néznék ki, mint akit éheztettek éveken át.

 Ki akartam szakadni onnan. Elegem volt a láthatatlanság ezen formájából, hogy senkit nem érdekelt, mi van velem, mit csinálok, jól vagyok-e. Mert így volt. Senki sem akarta tudni, és ez rosszul esett. Ha lehetett, még nagyobbat löktem rajtam, jól meg is rugdostak, hogy biztos ott maradjak a gödör legalján, és egyedül ne tudjak kimászni rajta. Féltem is. Tartottam a gondolattól, hogy megint a fejembe költözöl, és soha többé nem hagysz nyugtot nekem.

 Anya elvitt az orvoshoz. Illetve, dilidoki, nem érdemel jobb nevet. Az a pacák egy kibírhatatlan, perverz állat volt, mindenféle idióta, és a témához nem is illő kérdéssel. Sosem szólaltam meg neki. Felírt egy csomó gyógyszert, pedig hiába akartam mondani, hogy mindez átmeneti, miattad van, nem jött ki hang a torkomon. Szóval, igen. Miattad kaptam vagy három dobozkányi csodabogyót, amiből az egyik az antidepresszáns. Tök jó, mi? Te is élvezted, hogy tönkretehettél, nem? Akárcsak a többiek. Mindig ott rúgtatok belém, ahol a legjobban fájt. Mert ezek után így volt, nem? Emlékszel egyáltalán? Mert én minden egyes szóra, amit a fejemhez vágtatok.

 A szüleim aggódtak értem. Gyógyszereken éltem, és szinte másik világban is, bár azt kétlem. Szerintük mindig olyan bántottnak, csalódottnak és búsnak néztem ki, mikor láttak. Nem vitatkozhattam velük, hiszen így is volt. Állandóan szekáltak engem, és akkor úgy hittem, sosem fogtok leállni. Számotokra csak egy játék voltam, egy műanyagdarab, amit kedvetekre szedhettek szét, majd mikor már nem kell, összetöritek, és otthagyjátok a darabkáit a földön, hogy megrohadjon. A legrosszabb az egészben, hogy nem rohad még el sem, hiszen műanyagból van. Ki kell várnia, amíg megsemmisítik, addig örök fájdalomra van ítélve.

 Egyik nap valamelyikőtök megdobott egy papírgalacsinnal. Nem tudtam, mi tévő legyek. Ha kiállok magamért, még többen lesztek és megvertek, ha nem, akkor tovább dobáltok, ezzel az őrületbe kergetve engem. Mert nem tudhattátok. Hogy mit? Egyre agresszívabb lettem, egyre több furcsa tünetem lett, valószínűleg a dilidoki által felírt csodabogyók miatt. Hogy szerettem-e őket? Ó, nagyon. Kezdtem ráfüggeni, és mikor anya elrakta előlem, és elcipelt az orvoshoz, kifakadtam. Sírtam neki, hogy hagyjon és adja vissza a gyógyszereimet, hiszen azok nélkül nem tudok élni. Megijedt, és azonnali időpontot kapott.

 Boldogan fogadott minket az az álszent. Ő mérgezett meg engem, persze csak utánad a sorban. Nem szépítelek, ne aggódj. Az egész a te hibád, visszavonom, amit fentebb kifejtettem. Minden miattad van, és csak utána jött ő, hogy rontson a helyzeten.

 Anya elpanaszolta neki, szinte sírva, hogy mi van velem, pedig át sem tudta érezni, amit én. Próbáltam koncentrálni, de mintha átvették volna a testem és az agyam felett az irányítást, kikapcsoltam. Arra eszméltem, hogy anyukám rázogat, és aggódó tekintetével végigmér. A dilidoki kedvesen mosolygott, de inkább nevezném vicsorgásnak, hiszen ő csak azt tudta. Még több bogyót kaptam. Anya azt mondta, nem akarja beadni nekem, hiszen ettől kezdek megbolondulni, mintha egyre jobban jelentkeznének a skizofrénia tünetei. Haha, persze. Nem voltam beteg. Csak lelkileg agyonbántalmazott.

 Amikor megtudtátok, hogy orvosnál voltam, viccelődtetek vele. Ez nem fájt, hiszen az a dög is bántani akart engem, de anyukám megvédett, így már nem szedtem gyógyszert körülbelül két hete. Jobban éreztem magam, de az elvonási tünetekkel szemben nem tudtam mit tenni. Csak anyában bízhattam, hogy segít csillapítani. Az iskolai napok azonban szörnyűek voltak. Anya felajánlotta, hogy átírat egy másik iskolába, de megráztam a fejem. Kezdtem felépülni, és úgy gondoltam, mindezt előttetek, főleg előtted teszem, hogy majd nagyot nézz a végén, és azt mondd: Jé, ez volt az a lány a szélső padból? 

 Továbbra sem hagytatok nyugtot nekem. Azt akartátok, hogy szenvedjek, és járjak vissza az orvosomhoz, mert ott biztosan mindig jól érzem magam. Ilyenkor általában zenét hallgattam, ültem a székemen, és vártam a megváltást; a csengőt. Egy olyan gyereknek, mint én, mindig is az volt.

Féltem tőletek. Bevallom, mindig is rettegtem, hogy esetleg olyan károkat tesztek bennem, ami nem helyrehozható. Megtettétek-e? Fizikailag nem, inkább lelkileg. Mert ott bent, ahol senki sem látta, biztos voltam benne, hogy a szívem milliónyi kis darabkára törött az elmúlt évek bántalmazása során. Nem tudtam, mi a jó abban, ha bántanak valamit. Nem is akartam, tekintve, hogy átéreztem a helyzetet. Aki ilyet művel, szégyellje el magát, hogy egy alattomos, sunyi görény, aki mások szenvedésén él. Mert hogy ezt csinálja.

 Mosolyogtam az utolsó héten a téli szünet előtt. Ez egy viszonylag hosszú időszak volt, amikor nem láttalak titeket, téged, és nyugalomban voltam. Anya sosem piszkált. Legalábbis abban az időben, amikor tudta, nagyon rossz a helyzet. Éppenséggel azzal nem volt tisztában, hogy egy-két szótól visszaeshetek.

 Hogy miért írtam le mindezt, főleg neked? Mert tudatni akarom valamilyen formában, hogy ma már egy boldog gimnazista vagyok, barátokkal, és nem kell gyógyszereken élnem, sem ahhoz a gazemberhez, aki orvosnak merte hívni magát. Egyébként nem, sosem voltam skizofrén, a jeleket csak az agyam produkálta, általatok, általad. Igen, megint azt mondom, miattad volt az egész. Ha nem ismerlek meg, nem jársz a fejemben, nem jutok el oda, ahol akkor voltam. És tudod mit? Igazából köszönöm neked, hogy tönkretetted a gyerekkoromat, hogy nélküled jobb lett volna, de azért... Így már tudom, hogy nem bízhatok senkiben, és hogy azok, akiket ismersz, egyik pillanatról a másikra megváltozhatnak. Örök szenvedés nem létezik, de ne aggódj, örök boldogság sem. Én kilábaltam, itt az ideje, hogy te tudd meg, milyen ott lent, a gödör mélyén, és felfogd, mennyit ártottál másoknak.

Hogy mit akarok ezzel a levéllel? Tudatni, hogy az irodalom a semmirekellők utolsó mentsvára.