Figyelem! A történetben vallási dolgok vannak, és nem mondom azt, hogy így gondolom, de azt sem, hogy nem. Saját felelősségre olvasd és kérlek, tartsd tiszteletben!

  Ott álltam tanácstalanul azon a bizonyos folyosón, melyen egyszer mindenkinek kellesz. Mindenütt ajtókat és még több folyosót láttam, mintha nem állna másból a hely. Kezemet mélyen zsebembe süllyesztettem, és jobban körülnéztem. A falakon mozgó képek voltak, úgy éreztem magam, mintha bekerültem volna a Harry Potterbe. Odaléptem az egyikhez, alá egy dátum volt írva és a család neve. Aranyosak voltak.

  Egy szőke kislányt láttam, játszott az öccsével, ugráltak örömükben és visítottak, mint a fába szorult féreg. Az édesanya egy lócán ült, figyelte a porontyokat, nehogy bajuk essen, míg az édesapjuk egy faházat szerelt össze nekik az udvar közepén, a kis sziklakert mellé. A gondolatra összefacsarodott a szívem. Ez volt a családom.

  Egy hang zökkentett ki gondolatmenetemből. Bár, ha jobban belegondolok, nem nevezném annak, mivel csak krákogás volt. Megfordultam, s szemben találtam magam egy nővel, kinek haja aranyvörösen, szeme mogyoróbarnán ragyogott. Ámulatomban leesett az állam, de egy szempillantás alatt visszazártam. Jól akartam viselkedni, legalábbis azt akartam tettetni, hogy nem rémültem meg a helyzettől, ami fenn állt.

– Ruth vagyok – mutatkozott be illedelmesen, de még véletlenül sem jött közelebb hozzám.

– Én meg Zacharias – hajoltam meg, hogy kicsit viccesebbre vegyem a figurát.

– Tudom – forgatta meg a szemét.

  Kissé meglepődtem, de ez nem tartott sokáig, hamarosan átvette helyét a félelem. Eszembe jutott az a sok óra, amit anyámtól kaptam, a sorozatok és könyvek. Ruth kaszás volt, és nagyon mertem remélni, hogy nem az van most, amire gondolok.

– Ugye nem haltam meg?

– Miért kérdezed ezt? – pókerarcot viselt, szinte lehetetlennek bizonyult érzelmeinek megmondása. Igazából abban is kételkedtem, hogy vannak érzései.

– Én... Ismerlek. Mindenki ismer – ráztam meg fejemet értetlenül.

– Nahát, te vagy az első, aki így vélekedik – vonta fel a szemöldökét.

– Nem akarok a Pokolba kerülni – kezdtem neki a könyörgésnek azonnal.

– Ez tőled függ – vont vállat nemtörődően.

– De a Mennybe se – figyeltem, ahogy szemei kikerekednek.

– Hogy mondod?

– Jól hallottad. Sehova se akarok kerülni.

– Haha, olyan nincs – röhögött ki, ami nagyon nem tetszett. Komolyan gondoltam.

  Fehér ruháját simította, mosolya szétterült arcán, egészen füléig ért. Legszívesebben letöröltem volna, de nem tehettem. Nem akartam nagyobb bajba kerülni, mint eddig. Arca egyébként sápadt volt, szeme már nem tágult hatszorosára, mint az előbb. – Valahová menned kell.

– Itt akarok maradni. Sőt, van egy jobb ötletem! Küldj haza – tártam szét a karom vigyorogva.

– Te csak ne alkudozz velem! – termett hirtelen előttem, s kezével szorítani kezdte torkomat. Semmit sem éreztem, nem kapkodtam levegő után. – Magad mondtad, hogy tudod, ki vagyok. Akkor tudnod kell a kötelességeimet is. – Eleresztett.

– Jó erőben vagy – röhögtem, mintha nem hatott volna meg. – Na, most már hazamehetek?

– Maradj szépen csendbe, vagy megkérek valakit, hogy hallgattasson el. Talán Lilith-től eléggé félnél – nézett rám kihívóan.

– Ez az! Igen, küldd elém és majd én megbeszélem vele a dolgokat!

– Idióta ember! – káromkodott. – Ti sosem tanultok semmiből! Még azt sem hagytad, hogy elmondjam, hogy haltál meg! – rivallt rám.

– És, ha nem érdekel?

– El kell fogadnod, aztán pedig rátérhetünk az átköltöztetésedre. Persze, én lennék a legboldogabb, ha azonnal el tudnálak küldeni innen, Zacharias – nyomta meg nevemet, mintha ezzel megfélemlíthetne.

– Mond csak, R, meddig kell itt várnom?

– Ruth vagyok – sziszegte.

– Jó, de mivel annyira jóba lettünk, R – végig figyeltem arcát, miközben beszéltem –, arra gondoltam, megbeszélhetnéd a főnököddel...

– Te csak ne gondolj semmit! Az én feladatom lassan lejár, és alig várom, hogy átadjalak.

– Ne csináld már, tudom, hogy barátok vagyunk – emelgettem szemöldökömet.

– Már utállak – láttam, ahogy szeme szinte villámokat szór, kezével képes lett volna megfojtani, pedig már meghaltam.

– Az érzés kölcsönös – mondtam hanyagul. – De mondd csak, akkor mi is lett velem?

– Öngyilkosság. Nem is vártam mást tőled – vigyorodott el gúnyosan.

– Nem, az lehetetlen – ráztam a fejemet. – Sosem lennék képes erre.

– Hát, úgy tűnik, mégis.

  Lehunytam szememet, és végig gondoltam, hogy lehetséges-e a dolog, vagy át akar vágni. Sokszor lejátszottam magamban, viszont mindig oda jutottam, hogy már mindegy, ha átkerültem ebbe a világba. Egyszerűen még felfogni is nehéz, hogy mi történt. De egy valami azért homályos maradt. Akárhogy is jöttem át, kitörölték a memóriám? Mégis miért nem hagyták, hogy emlékezzek? Nekem csak azokra lett volna szükségem.

– Nézd, Ruth, a családom odaát vár engem, biztosan a kórházban ülnek a betegágy mellett, szóval haza kéne mennem. Örülök, hogy találkoztunk, biztos fogunk még, de ráérek. Haver, csak húsz vagyok! – engedtem el dühömet a végére.

– Előtted volt az élet. Az, hogy nem éltél vele, nem jelenti azt, hogy kapsz egy második lehetőséget.

– Hogy mondhatod ezt?! – kértem rajta számon.

– Nézd... Akár utállak, akár nem, nem hazudhatok neked. Idekerültél, nekem volt feladatom, neked is van és lesz, de nem mehetsz „haza”. Ez az ideiglenes otthonod, utána pedig oda kerülsz, ahol a méltó helyed van.

– Ami Istent illeti, vele mi van? Találkoztatok már? – dühíteni kezdett, nagyon.

– Nem, ő velünk nem kommunikál.

– Ami pedig engem illet, szerintem nem is létezik.

– Jó – tudta le ennyivel. Végre tovább léphetünk? – kezdett türelmetlenné válni.

– Nem, nem, várj! – mutattam kezemmel is. – Akkor mi is van? Mégis hogy öltem meg magam?

– Számtalan módot kipróbáltál.

– Akkor nem lennék itt, ha csak próbálkoztam volna – forgattam szememet.

– De a gyógyszerezést választottad – fejezte be mondatát.

  Kicsit rosszul éreztem magam. Ennyire cserbenhagytam mindenkit, aki számított rám... Belül viszont éreztem, hogy mégis megnyugodhatok majd itt. Anyámat gyűlöltem, amiért bibliai nevet választott nekem és az egész életét erre áldozta, mégis hiányzott. Apámat gyűlöltem, mert mindig fontosabb volt neki, hogy máshol tekeregjen, mint hogy velünk legyen, mégis hiányzott. A nővéremet gyűlöltem, amiért mindig lerázott és nem érdekelte, hogy vagyok, mégis hiányzott. Mégis hiányoztak mindannyian, de túl önző voltam ahhoz, hogy ez érdekeljen.

– Úgy látom, végiggondoltad.

– Nem egészen.

– Mi tart ennyi ideig? – sóhajtott.

– Ha a helyemben lettél volna, mit teszel? – nyeltem egy nagyot, és vártam a választ.

  Ruth egy kicsit elgondolkodott, majd megfontoltan, kimérten felelt.

– Az hazugság sokszor fáj, sőt néha egyenesen megégeti a bensődet, de nem hagyhatod, hogy az utadba álljon. Légy mindig őszinte, foglalkozz azzal, ami boldoggá tesz, és ne mindenben a hibát keresd. Higgy, szeress és élj!

– Ebből semmit sem értek.

– Azt akartam közölni, hogy az élet nem kívánságteljesítő gyár, azonban a helyedben megpróbáltam volna azzá tenni.