A helyzet az, hogy ma volt egy jó kis évnyitóm, amit nem részleteznék. A lényeg, hogy fél kettőtől fél nyolcig nem voltam otthon... No de! Gab kiválasztott erre a Book Tagre, amivel már régebben szemeztem, de végül arra jutottam, hogy nem csinálom meg. *sunyi mosoly* Azonban ez megváltozott, és még ma kaptok belőle.

I. Melyik az a könyv, amit minden iskolakezdés előtt újraolvasol?

Azt hiszem, Jay Asher: Tizenhárom okom voltja. Még hetedikes koromban találtam rá, amikor nyolcadikba mentem, és számomra ez adta meg a löketet, hogy elkezdjek olvasni, ugyanis előtte gyűlöltem a könyveket. Komolyan, ki nem állhattam.

II. Minden kötelező olvasmányt elolvastál?

Nekünk negyedikben adtak először, és csak azt az egyet olvastam el teljesen, mert anyukám addig hajtott (Kincskereső kisködmön). Ha rajtam múlik, soha nem olvasom el. A Pál utcai fiúk... a tanárunk csak fejezetenként adta a kérdéseket az olvasónaplóhoz, úgyhogy csak azokat olvastam el. Az egri csillagok sem járt túl jól, ott maximum, ha három fejezetig jutottam. A Szent Péter esernyőjét gyűlöltem, ahogy a  Légy jó mindhaláligból egy betűt sem olvastam.

III. Félsz, hogy szeptembertől kevesebbet fogsz tudni olvasni?

Azt mindig megoldottam, és hiába fogadtam meg, hogy ezentúl rendesen tanulok, nyilván nem így lesz, úgyhogy nem, nem aggódom. Attól viszont igen, hogy az írásra nem lesz annyi időm vagy energiám, amennyit szánni szeretnék rá.

VI. Melyik ősszel megjelenő könyvet várod a legjobban?

Erre a legegyszerűbb a válasz: J. K. Rowling, Jack Thorne, John Tiffany: Harry Potter és az elátkozott gyermek.

V. Mutass egy borítót, ami az őszre, iskolakezdésre emlékeztet!

VI. Mennyire vigyázol a tankönyveidre?

Eddig állandóan firkáltam őket, színeztem, tépkedtem, akárcsak Gab, de elhatároztam, hogy mostantól (mivel érett, tizedikes gimnazista vagyok) nem csinálok ilyet, mert tizenhat évesen már nem illik nálunk. Úgyhogy igyekszem good girlként viselkedni.

VII. Melyik nyári olvasmányodról fogsz írni irodalomórán?

Sok helyen olvastam, hogy ilyen nem nagyon van, de ha lenne, biztosan Kiera Cass: A Párválasztó könyvét mondanám. Esküszöm, valami fenomenális, és alig várom, hogy legyen pénzem a következő részre, ami az Elit címet viseli, és már rég megjelent...

Mivel én nem vagyok ez a kihívós fajta, így örömmel átadom mindenkinek a lehetőséget, aki szomjazik rá, hogy megcsinálja. Éppenséggel fél órát sem vett el az életemből, úgyhogy meg lehet nyugodni, senkiéből sem fog. Jó iskolakezdést kívánok, és remélem, nektek kevesebb órátok lesz, mint nekem! Arrivaderci, ahoi, adios, bye, wiedersehen, ennyi jutott eszembe.

Kiadó: Móra

Oldal: 320 (pdf: 259)
Pdf: xxx

Fordította: Vándor Judit

Besorolás: YA, romantikus

Fülszöveg: „Nem leszek többé Láthatatlan!” − Ez Jane Smith új jelmondata. A stréber lányt addig nem zavarta, hogy mindenki átnéz rajta, amíg két barátjával osztozott a lúzersorsban. De amióta Mackenzie Logannel jár, Corey-t pedig leköti rocksztár pasija, Jane magára maradt. És ebből elege van! Amikor a suliújságnál megbízzák, hogy írjon egy ütős vezércikket, úgy érzi, végre megmutathatja, nem az az életképtelen kiscsaj, akinek mindenki hiszi. Arra azért nem számít, hogy ehhez előbb be kell mosnia egy izomagyú focistának, sőt még a suliból is felfüggesztik. És arra végképp nincs felkészülve, hogy egy idegesítő, szexi fotós srácot varrnak a nyakába, aki a sírba kergeti. Vagy inkább életre kelti?

Mikor rábukkantam erre a könyvre, azt hittem, egy egyrészes valami, de kiderült, hogy egy sorozat második kötete, aminek nagyon megörültem. Viszont egy másik érzésem is volt efelől: féltem, hogy nem fogom érteni a sztorit. Szerencsére erről szó sem volt. Minden olyan könnyen ment, egy fél éjszaka alatt elolvastam. 

Spoilert tartalmaz! A történet egy olyan lányról szól, akinek legjobb barátnője és barátja (aki meleg) híressé vált, ám ő továbbra is a Láthatatlanok táborát erősíti. Elhatározta, miután felhagyott barátaira várakozásával, hogy kezébe veszi az életét, és megpróbálja úgy élni, ahogy kell. Jane a suliújság korrektora, de szeretne indítani egy irodalmi rovatot is. Mivel nem jut túl sok szóhoz, ezért az iskolaigazgató rögtön az első oldalt adja neki. És itt kezdődik az első számú bonyodalom. Ja, persze csak miután verekedni kezdett az ebédlőben Alexszel, aki a focicsapatban játszik.

Mivel a címlaphoz fotós is jár, ennek személyében Scott jelenik meg, aki még rá is ragasztja a Korrektor becenevet. Legjobb barátait persze nem hagyhatja teljesen hidegen a dolog, ebédnél együtt szoktak ülni, és muszáj mindent megosztaniuk egymással. Ám mikor Mackenzie (a sorozat első kötetének főszereplője) pasija, Logan meglátja, hogy Scott állandóan Jane nyomában van, megpróbálja legjobb haverja segítségével egy kicsit leállítani.

Persze Jane állandóan keresi a legeslegjobb cikket, közben randizik a színjátszó kör Rómeójával. Nem nagyon mondható igazi randinak (részemről), mivel Scott még oda is elkíséri Jane-t, mivel időközben rájött, hogy ő lesz portfóliójának az arca.

Jane egy piszkozatát, ami legjobb barátja és egy híres rocksztár kapcsolatát fedi fel, megtalálja a suliújság vezetője, Lisa Anne, és meg is jelenteti, miután Jane nem hoz olyan híreket, amik elegendőek lennének oda. Pedig még kiharcolt két jegyet Tim Goff koncertjére is a barátaival, hogy Portlandbe mehessen. 

Corey, a meleg legjobb barátja kiakad rá, Scott mérges lesz, miután mindent egymás fejéhez vágtak az autóban, azután a bizonyos csók után, Kenzie Corey-t vigasztalja, Isobel meg... Hát, ki tudja? Jane ezek után megpróbálja tisztázni a dolgot mindenkivel, és meglepően hamar sikerül is neki. Ha én ezeket követtem volna el, már rég a cápáknak dobtak volna, khm.

Nekem egészen egyedi könyvnek tűnik, nem nagyon tapasztaltam olyat, amit más könyvben olvastam volna. A kedvenc részeim azok voltak, amikor Jane és Scott veszekedtek. Mindig mosolyogtam rajta, és igyekeztem az éjszaka közepén nem elnevetni magam, ha már ööö a többiek alszanak. Persze olyan rész is volt, ahol sajnáltam, hogy Jane olyan értetlen, és nem veszi észre a nyilvánvalót, és Scott is bambáskodott egy kicsit, de neki elnézem, mert ő Scott és kész.

Könnyen ment az olvasása, bár meg kell mondjam, telefonon olvasni nem a legjobb. Igen, pdf-ben olvastam, úgy tudom, már az egész sorozat letölthető gépre és telefonra is. 

Karakterek:

Jane: Néha erőltetett volt a gondolkodása, de végül is át tudtam érezni, különösen az írás miatt. Egy kicsit több önbizalma lett a könyv végére, és ez jó dolog, nem élhet élete végéig hamis önbecsüléssel (mondja ezt az, aki így fog tenni).

Scott: O. M. G. Nekem kell egy Scott, esküszöm. Mégis mi lehet jobb annál, amikor a pasi a barátod, a szerelmed, és a társad is? Anyám, Jane milyen szerencsés!

Mackenzie és Coley: Szerintem a legjobb barátoknak a legrosszabb időkben sem kéne ennyire elpártolniuk, nemhogy egy jött-ment dolog miatt, ami ráadásul csak félig volt Jane hibája. Ha nem írja meg a cikket, amit egyébként ki se akart adni, akkor nem lett volna probléma. Nekem ők tipikus "menőnek" tűntek annak ellenére, hogy Jane (és ők sem) nem így látja. Vagy most már igen.

Lisa Anne: Legszívesebben addig verném a falba a fejét, amíg tudom. Basszus, az a csaj irtó idegesítő! Oké, Harvardra készül, oké, suliújság vezetője, oké, nagyképű picsa. Többet nem is kell mondanom róla.

Logan: Számomra olyan, mintha Jane nem létező bátyját akarná játszani. Ez mind szép és jó, de amíg nem kér segítséget, miért kell beleszólni az életébe? Ezt nem tudom felfogni. 

Borító: 

Nekem. Nem. Tetszik. Sokkal jobban is meg lehetett volna csinálni, de persze ahogy láttam, az egész sorozatnak ilyen beütése van. Ezt sajnálom, én biztosan egy szépen megszerkesztett könyvet hamarabb a kezembe vennék. Tipikus borító és vélemény alapján ítélő ember vagyok.

Ajánlom:

Azoknak, akik szeretik a Young Adult, romantikus, tiniknek való sztorikat, azoknak bátran ajánlom. Egy könnyed, nyári olvasmány, ami megéri elolvasni. Én pozitív irányban csalódtam, hogy te miként fogsz, azt sajnos nem tudom megmondani.

Kedvenc részeim a könyvből:

"Szeretnék járni valakivel? Szeretnék. De az nem olyan, mint az autós meki, ahol begurulsz, és leadod a rendelést: "Szia, egy pasit kérek. Okos, kedves, jópofa és dögös legyen. Igen, a hűség nagyon fontos. És mellé barátságot is kérek. Két dolcsi? Tökéletes. Akkor megyek az ablakhoz." Szóval nem így megy."

"- Azt akarja majd, hogy a CSÓKÁ-nál fényképezz. Szerinte valami romantikus hangulat lengi be.

- Mert a csókokat annyira romantikusnak tartja?

Muszáj volt vigyorognom nyilvánvaló zavarán.

- Nem. Magunk között nevezzük így azt a benyílót. 

- Akkor mit jelent a CSÓKA? [...]

- Csókolózási Központ - motyogtam.

- Szóval a főnököd azt akarja, hogy megcsókolj - vigyorodott el.

- Nem. Mrs Blake azt szeretné, ha a fiúm csókolna meg engem - pontosítottam. - És mivel igazából nincs olyanom, kénytelen lesz elviselni a csalódást.

- Nekem úgy tűnik, te leszel csalódott."

"Jane: Betegedj meg!

Scott: Most?

Szinte láttam magam előtt gúnyos vigyorát.

Jane: Igen. Súlyos legyen, de nem halálos.

Scott: Szóval a halálomat azért nem akarod. Jó tudni.

Jane: Nem. Csak torz legyél és bárányhimlős. Légyszi!

Scott: És mikor csapjon le rám a szörnyű kór?

Erre nem volt nehéz válaszolni.

Jane: A vacsora előtt!"

Figyelem! A történet kitalált, valóság alapja nem sok van, és ezúton is szeretnék megkérni mindenkit, hogy saját felelősségre olvassa!

A remény feladása felér azzal, hogy az ember nem kíván többé élő maradni, szívesebben választaná a holtak házát. Amikor valaki eljut erre a pontra, a legmélyebb helyre, már baj van. Tudni kell, hogy ott többé nem kaphat segítséget. El fogja utasítani, el fogja veszíteni az önkontrollját, és örökre elbúcsúzik mindenkitől. Te! Tudod Te, hogy milyen az?! Milyen az, amikor miattad kell valakinek lecsúszni a mélybe?! Amikor nem bír felállni?! Nem? Akkor elmesélem a történetünket.

 Állandóan láttalak. Vagy a suliban, vagy hazafelé menet, vagy az egyik közösségi médiának az oldalán. Mindenütt. Nem volt olyan nap, hogy ne kellett volna rád pillantanom. Emlékszem, egyszer még ki is akartalak törölni, hogy soha többé ne emlékezhessek a fejedre, a vonásaidra, de végül nem tettem. És tudod, mikor volt a legrosszabb ez az egész? Amikor közös képeket tettetek fel az aktuális barátnőddel -, bár megjegyzem, nem tartott sokáig a kapcsolatotok.

 Az iskolában, mintha levegőnek néztél volna. Ott ültem a padtársam mellett, végig téged fürkésztelek, de igyekeztem úgy tenni, mintha valami érdektelen pontot szemeltem volna ki. Nem akartam, hogy rajtakapjanak; téged nézlek. Téged, téged, téged, csakis téged. Senki más nem érdekelt, és ezt egy idő után meg is bántam.

 Éjjel-nappal te jártál a fejemben, aludni sem hagytál, így álmatlan éjszakáim voltak, ó, de még mennyi! Megszámlálhatatlan. Forgolódtam, nyújtózkodtam, olvastam, mikor mit, hogy elterelem a gondolataimat rólad. Rólad, aki igazából megkeserítette az életemet.

 Az osztálytársaim ugyanolyanok voltak, akárcsak te. Kiszámíthatatlan, undok dögök. Na jó, ez azért nem igaz, hiszen honnan is tudná az, aki senkivel sem beszélget, csak néz ki a fejéből? Nyilván sehonnan. A képzelgéseimben te is szerepet játszottál. Néha megfordult a fejemben, hogy nem vagyok normális, kezeltetnem kéne magam. Olyan, mintha egy másik világban éltem volna, mintha elfogadott lenne a te meg én. Pedig sosem lesz, és ebbe már beletörődtem. Hogy te megtetted-e? Téged sosem érdekelt, mi lesz velem, létezek-e egyáltalán, élek-e, halok-e. Néha rám pillantottál a szemed sarkából, de óvatosan, nehogy a többiek észrevegyék. Talán zavart, hogy én nem akarok a társaságodba kerülni, nem tudom. De tényleg így volt. Nem vágytam arra, hogy idiótákkal körbevéve álljak melletted, és kényszerből nevessem el magam, nem azért, mert boldog vagyok. Nyilván te ezt nem érted. A te életed boldog, örömökkel és emlékekkel teli, míg az enyém kihívásokkal, megpróbáltatásokkal és csalódásokkal. A kettőt csak egy cérna választja el egymástól, ám én mégis úgy érzem, arról az oldalról, ahol én vagyok, a cérna áthatolhatatlan.

 Néha a tanárok aggódtak miattam, amikor csak úgy rosszul éreztem magam, és volt is miért. Mondjuk én ezt nem tudtam, inkább csak gondoltam. És mindez ki miatt volt? Miattad. Nem akarom rád fogni, tényleg -, habár annak hangzik, nem tagadom -, de ha nem kerültél volna állandóan képbe, ki tudtam volna pihenni magam, eszek normálisan, és most nem úgy néznék ki, mint akit éheztettek éveken át.

 Ki akartam szakadni onnan. Elegem volt a láthatatlanság ezen formájából, hogy senkit nem érdekelt, mi van velem, mit csinálok, jól vagyok-e. Mert így volt. Senki sem akarta tudni, és ez rosszul esett. Ha lehetett, még nagyobbat löktem rajtam, jól meg is rugdostak, hogy biztos ott maradjak a gödör legalján, és egyedül ne tudjak kimászni rajta. Féltem is. Tartottam a gondolattól, hogy megint a fejembe költözöl, és soha többé nem hagysz nyugtot nekem.

 Anya elvitt az orvoshoz. Illetve, dilidoki, nem érdemel jobb nevet. Az a pacák egy kibírhatatlan, perverz állat volt, mindenféle idióta, és a témához nem is illő kérdéssel. Sosem szólaltam meg neki. Felírt egy csomó gyógyszert, pedig hiába akartam mondani, hogy mindez átmeneti, miattad van, nem jött ki hang a torkomon. Szóval, igen. Miattad kaptam vagy három dobozkányi csodabogyót, amiből az egyik az antidepresszáns. Tök jó, mi? Te is élvezted, hogy tönkretehettél, nem? Akárcsak a többiek. Mindig ott rúgtatok belém, ahol a legjobban fájt. Mert ezek után így volt, nem? Emlékszel egyáltalán? Mert én minden egyes szóra, amit a fejemhez vágtatok.

 A szüleim aggódtak értem. Gyógyszereken éltem, és szinte másik világban is, bár azt kétlem. Szerintük mindig olyan bántottnak, csalódottnak és búsnak néztem ki, mikor láttak. Nem vitatkozhattam velük, hiszen így is volt. Állandóan szekáltak engem, és akkor úgy hittem, sosem fogtok leállni. Számotokra csak egy játék voltam, egy műanyagdarab, amit kedvetekre szedhettek szét, majd mikor már nem kell, összetöritek, és otthagyjátok a darabkáit a földön, hogy megrohadjon. A legrosszabb az egészben, hogy nem rohad még el sem, hiszen műanyagból van. Ki kell várnia, amíg megsemmisítik, addig örök fájdalomra van ítélve.

 Egyik nap valamelyikőtök megdobott egy papírgalacsinnal. Nem tudtam, mi tévő legyek. Ha kiállok magamért, még többen lesztek és megvertek, ha nem, akkor tovább dobáltok, ezzel az őrületbe kergetve engem. Mert nem tudhattátok. Hogy mit? Egyre agresszívabb lettem, egyre több furcsa tünetem lett, valószínűleg a dilidoki által felírt csodabogyók miatt. Hogy szerettem-e őket? Ó, nagyon. Kezdtem ráfüggeni, és mikor anya elrakta előlem, és elcipelt az orvoshoz, kifakadtam. Sírtam neki, hogy hagyjon és adja vissza a gyógyszereimet, hiszen azok nélkül nem tudok élni. Megijedt, és azonnali időpontot kapott.

 Boldogan fogadott minket az az álszent. Ő mérgezett meg engem, persze csak utánad a sorban. Nem szépítelek, ne aggódj. Az egész a te hibád, visszavonom, amit fentebb kifejtettem. Minden miattad van, és csak utána jött ő, hogy rontson a helyzeten.

 Anya elpanaszolta neki, szinte sírva, hogy mi van velem, pedig át sem tudta érezni, amit én. Próbáltam koncentrálni, de mintha átvették volna a testem és az agyam felett az irányítást, kikapcsoltam. Arra eszméltem, hogy anyukám rázogat, és aggódó tekintetével végigmér. A dilidoki kedvesen mosolygott, de inkább nevezném vicsorgásnak, hiszen ő csak azt tudta. Még több bogyót kaptam. Anya azt mondta, nem akarja beadni nekem, hiszen ettől kezdek megbolondulni, mintha egyre jobban jelentkeznének a skizofrénia tünetei. Haha, persze. Nem voltam beteg. Csak lelkileg agyonbántalmazott.

 Amikor megtudtátok, hogy orvosnál voltam, viccelődtetek vele. Ez nem fájt, hiszen az a dög is bántani akart engem, de anyukám megvédett, így már nem szedtem gyógyszert körülbelül két hete. Jobban éreztem magam, de az elvonási tünetekkel szemben nem tudtam mit tenni. Csak anyában bízhattam, hogy segít csillapítani. Az iskolai napok azonban szörnyűek voltak. Anya felajánlotta, hogy átírat egy másik iskolába, de megráztam a fejem. Kezdtem felépülni, és úgy gondoltam, mindezt előttetek, főleg előtted teszem, hogy majd nagyot nézz a végén, és azt mondd: Jé, ez volt az a lány a szélső padból? 

 Továbbra sem hagytatok nyugtot nekem. Azt akartátok, hogy szenvedjek, és járjak vissza az orvosomhoz, mert ott biztosan mindig jól érzem magam. Ilyenkor általában zenét hallgattam, ültem a székemen, és vártam a megváltást; a csengőt. Egy olyan gyereknek, mint én, mindig is az volt.

Féltem tőletek. Bevallom, mindig is rettegtem, hogy esetleg olyan károkat tesztek bennem, ami nem helyrehozható. Megtettétek-e? Fizikailag nem, inkább lelkileg. Mert ott bent, ahol senki sem látta, biztos voltam benne, hogy a szívem milliónyi kis darabkára törött az elmúlt évek bántalmazása során. Nem tudtam, mi a jó abban, ha bántanak valamit. Nem is akartam, tekintve, hogy átéreztem a helyzetet. Aki ilyet művel, szégyellje el magát, hogy egy alattomos, sunyi görény, aki mások szenvedésén él. Mert hogy ezt csinálja.

 Mosolyogtam az utolsó héten a téli szünet előtt. Ez egy viszonylag hosszú időszak volt, amikor nem láttalak titeket, téged, és nyugalomban voltam. Anya sosem piszkált. Legalábbis abban az időben, amikor tudta, nagyon rossz a helyzet. Éppenséggel azzal nem volt tisztában, hogy egy-két szótól visszaeshetek.

 Hogy miért írtam le mindezt, főleg neked? Mert tudatni akarom valamilyen formában, hogy ma már egy boldog gimnazista vagyok, barátokkal, és nem kell gyógyszereken élnem, sem ahhoz a gazemberhez, aki orvosnak merte hívni magát. Egyébként nem, sosem voltam skizofrén, a jeleket csak az agyam produkálta, általatok, általad. Igen, megint azt mondom, miattad volt az egész. Ha nem ismerlek meg, nem jársz a fejemben, nem jutok el oda, ahol akkor voltam. És tudod mit? Igazából köszönöm neked, hogy tönkretetted a gyerekkoromat, hogy nélküled jobb lett volna, de azért... Így már tudom, hogy nem bízhatok senkiben, és hogy azok, akiket ismersz, egyik pillanatról a másikra megváltozhatnak. Örök szenvedés nem létezik, de ne aggódj, örök boldogság sem. Én kilábaltam, itt az ideje, hogy te tudd meg, milyen ott lent, a gödör mélyén, és felfogd, mennyit ártottál másoknak.

Hogy mit akarok ezzel a levéllel? Tudatni, hogy az irodalom a semmirekellők utolsó mentsvára.