Sziasztok!

Elnézést a késői bejegyzésért, hamarabb nem tudtam közzétenni, ugyanis két napig nem volt internetünk. Két és fél, elnézést, mert valami idióta kiszaggatta a vezetékünket a netes dobozból. Isten óvjon téged, nehogy megtaláljalak, mert akkor az ördögűzés se segít majd rajtad. Na de kezdjük inkább a bejegyzéssel: a gifeket tegnap készítettem nagy unalmamban, a bloggeréletet mutatja be, kissé kiparodizálva. Remélem tetszeni fog, ha igen, mindenképp tudasd! :)

Sírhatnékod támad, amikor összehasonlítod a nemrég megírt és az előző fejezeted, aztán kiderül, hogy legalább 1000 szóval kevesebb lett. Véget akarsz vetni az életednek, de inkább csak elkezded kipótolni az új fejezetet, összevonni egy másikkal, stb, stb.

Ismered az érzést, nem? Amikor írnod kellene legalább 3000 szót, de csak 200-ra telik, mert se kedved, se energiád nincs, ráadásul a családod/macskád/kutyád/egered/csillámpónid nem engedi. Nélküled biza megáll az élet.

Ez is ismerős, jól érzem? Mégis miből gondolja, hogy te ilyen olvasnivalókra vágysz? A normális minőségű, tökéletes hosszúságú történetek száműzve vannak a Wattpad legmélyére, csak mert a felületet pestisjárvány-szerűen önti el a gusztustalanabbnál gusztustalanabb, erotikát megszégyenítő mocsok. Elhúzod a szádat és inkább soha többé nem nyitod meg az oldalt. Két perccel később ismét ott vagy.

Elég az is, ha romantikus részt írsz, pedig otthon egy kis antiszociális nyomi vagy, aki alig szólal meg és elítéli a filmekben a csókolózást, egymás simogatását, szájra puszit, stb, és emiatt muszáj a hátad mögé nézned, nehogy a szüleid rájöjjenek, nem is vagy te olyan romigyilkos.

Bloggerként írószermániás vagy, és tök mindegy hány kilónyi üres füzet csücsül a fiókodban, padlásodon, mindenütt, akkor is meg fogod venni a 3832689-ik példányt, mert az olyan szép. Talán az első két oldal használva lesz, aztán kezdődik előröl a folyamat. Fejhallgató természetesen elengedhetetlen a külső zajok kiszűrésére, könyvet mindig venni kell, kaját nem hagyhatod ki a listáról, mert nem szeretnél éhezni, aztán... kiderül, hogy igazából semmire sincs pénzed.

Nincs olyan blogger, aki ne rajongana legalább egy dologért/bandáért/sorozatért/animéért/mangáért/kiskutyáért/anyámért, és bizony elég rosszul tud érinteni téged is, ha valaki – főleg egy idegen – becsmérelni kezdi boldogságod kulcsát.

Amikor egy légy is el tudja vonni a figyelmedet, amint a falon nyalja a seggét, vagy egy zümmögő darázs a függönynél, ami ki akar jutni. Tudod, hogy nem kéne ezekre az apróságokra figyelned, mert végre van időd írni, de nem tudsz ellenállni a kísértésnek.

Éppen megjött az ihlet, és neked muszáj minden részletet kidolgoznod az agyadban, mert ha nem, akkor elvész a Tartarosz legmélyén, de úgy, hogy azt onnan soha többet nem hozod vissza. Még jobb, ha van melletted egy kis notesz és toll, hogy jegyzetelni tudj, csakhogy ilyen ezer évente egyszer fordul elő.

Gondoltál már arra, hogy tízzel megnő a feliratkozóid száma, igaz? Ó, hogy hússzal? De kis telhetetlen vagy. Na persze nem hibáztatlak, mindenki legalább ilyen boldog, amikor a hőn áhított számot meglátja és úthengert játszva elgázolod az embereket, akik az utadba kerülnek.

Ha az ihlet eljut hozzád is (miután mindenki másnál volt egy kicsit és ringyót játszott), úgy kell a markodban tartanod, mint egy madarat, nehogy kirepüljön onnan. Az kéne még csak, hogy utána hónapokkal később látogasson meg újra.

Éppen kommentelt valaki, designt kéne rendelned, fel kéne töltened az új fejezeted? Persze, hogy akkor kell lefagyni az amúgy (általában) jól működő internetednek. Írsz anyukádnak, hogy oldja meg a problémádat, aki dolgozik és utálja, ha zavarod, de ez most fontos. Később, mikor hazajön, már nem akarsz tőle semmit, mert az internet visszajött és boldog vagy.

Mégis miért kell minden jött-mentnek kikotyogni, hogy mivel töltöd a szabadidődet? Nem kell róla mindenkinek tudni, elvégre ez nem biztos, hogy egy olyan dolog, amit meg szeretnél osztani. Tudsz te magadtól is beszélni, nem kéred a munkáját nem jól végző tolmácsot.

No de hogy is van ez? Nem, a szereplőd nem komolytalan, mégis hogy gondolhatja ezt bárki is? Na de ha így is van, akkor rád is ezt mondták volna? Elvégre magadról mintáztad. Éjszaka kéne legyilkolnod, amikor a te Pinterest tábládról tölti le a karakteréhez a képeket vagy inkább nappal, nyáron, amikor egyedül van a szobájában, pizsamában fetreng az ágyában és folyik a nyála a párnájára?

Megtaláltad álmaid szereplőit, de a való életben esély sincs rá, hogy összefutnának az utcán? Hát mire való a Pinterest/Tumblr/WeHeartIt/DeviantArt, ha nem a keresgélésre? Ez a szerencsenapod, néhány emberke ugyanazokat shippeli, mint te és csinált róluk manipulációt, te pedig nyugodtan használhatod. Ha nem, akkor ideje megtanulnod használni a Photoshopot, vagy szerezni néhány olyan barátot, akiknek jól megy a szerkesztés és lebeszélni egy-két kép manipulálását, néhány bolondgombáért cserébe.

Fantasy blogot írsz, életed a mitológia és a szekrényedben el van rejtve Narnia? Bizonyára rosszul érint, hogyha egyes hitetlen emberek arról beszélnek, hogy a tündérkék, akikkel éjszakánként kirepülsz az ablakon, nem léteznek. Szerencsére annyi kivégzési módszert ismersz, hogy már csak el kell döntened, a fájdalmas vagy a kevésbé fájdalmasat választod-e.

Egy deszka vagy és szívesen hasonlítanál a főszereplődre, aki természetesen hibátlan, tökéletes, gyönyörű és nem létezik? Mary Sue elcsavarta a fejed, ezért elkezdtél gyűjteni az új cicijeidre, vagy legalábbis spórolsz néhány tanfolyamra, amin megtanulsz majd Barbie-ként végigvonulni egy kifutón.

Írtál 4000 szót legalább, és szerencsétlenkedve kitörlöd, majd automatikusan rányomsz a mentésre? Nyújtsd a kezed, ha valamilyen formában veled is megesett már. Itt az ideje véglegesen elköszönni a családodtól/macskádtól/kutyádtól/vidrádtól, majd hagyni egy búcsúlevelet az online barátaidnak.

Jómagam kivettem a dokumentumaim (az összeset!) a mappájából, kitettem az asztalra és hetekkel később naivan azt hittem, hogy azok csak másolatok, beletettem őket a lomtárba és mehetett a végleges törlés. Mekkora bőgőroham tört rám, amikor kerestem, de nem találtam őket! Az a szerencsém, hogy mindig elküldöm magamnak gmailen, amit írtam, úgyhogy csak formázni kellett a szöveget.

Feltennéd az új fejezeted, de leállt a Blogspot? Persze, úgy lóbálod a képernyő előtt a kezed, mintha varázslótanonc lennél, aki a Roxfortban nem élhette ki eléggé a vágyait és a szerencsétlen muglivilágban próbálkozol. Ne felejtsd el, hogy az viszont büntetéssel jár, úgyhogy csak óvatosan!

Még csak egy hónapja rontod a levegőt a bloggerek között, egy blogmagazinnál kértél kritikát, megkaptad és rájöttél, hogy beledobtak a mély vízbe? Bizony nem fenékig tejfel az élet, meg kell tanulni elfogadni a negatív véleményeket is és nem bezárni két órával utána a blogod. Ettől senkinek sem lesz jobb.

Designer vagy, szabadidődben rendeléseket készítesz másoknak és nagylelkűen nem kérsz érte semmit, csak némi tiszteletet és biztosítékot, hogy két nap után nem cserélik le a munkád? Úgy bizony, de vannak olyanok, akik ezeket az aprócska dolgokat is kihagyják a levelükből. Nincs köszönés, nincs szereplő, nincs színvilág, nincs sztori se... És akkor elgondolkozol, hogy klorokszot igyál inkább vagy gyógyszerezd be magad.

A haverod küldött egy linket, de nincs indexkép és te megnyitottad, de majdnem leestél a székedről/ágyadról/pónilovadról ijedtedben? Már rántod is elő a szentelt vizet és áldást kérsz egy paptól a laptopodra/asztali gépedre/csillámtelefonodra, nehogy megismétlődjön.

Van egy kedvenc blogod, megvan, hogy kiket shippelsz, erre az író behoz 918374 karaktert, hogy megnehezítse a párocska életét? Bitch Please, ne veled szórakozzon. Kiikszeled és újabb történet után nézel, természetesen miután tudtára adtad, hogy ez a lehető legnagyobb klisé a sztorikban.

Mindig is nagy öröm, ha látod, mennyien kedvelik a blogodat (ezáltal téged is), az meg pláne, ha éveket bírt ki a nagyközönség előtt. Megragadod a poharat, pezsgőt bontasz és élvezed az életed addig éjfélig, mert az utána következő nap ugyanolyan, mint a többi és cseppet sem különleges.

Érkezett egy email a címedre és látod, hogy valami kommenttel kapcsolatos. Vigyorogva nézel a blogodra és látod, hogy valaki ócsárol valami piti (vagy éppen nem piti) dolog miatt. Csillagvirág... a saját világodban akar lapátra tenni? Próbálkozzon csak, de nem bánsz majd vele kesztyűs kézzel.

Te vagy a bábmester, a karaktered a báb és úgy rángatod a zsinóron, ahogy csak akarod. Persze néha kicsúszik a kezed közül az irányítás, ekkor kezdenek önálló életre kelni a drágáid és elmennek egy tetoválószalonba parókában, de aztán minden újra a régi lesz és gyeplőt ragadsz.

Szokott úgy lenni, hogy kigondolsz egy jelenetet, hogy márpedig az úgy lesz, erre az egyik szereplőd teljesen mást csinál? Oda küldöd a partira, erre otthon gubbaszt a szobájában egy tál jégkrémmel az ölében, miközben Szerelmünk lapjait néz.

Felteszed a bejegyzésed a körömgomba eltávolításáról és várod a kommenteket, hozzászólásokat, véleményeket, likeokat, kiscicákat a postaládádba, közben feszülten ülsz a székben. Mégis miért nem jött még semmi? Talán ez nem a legmegfelelőbb téma az olvasók marasztalására...

  Szomorúan bámultam az ágyról, ahogy Shawn idegesen pakolászott be a bőröndjébe. Újabb turnéra kellett mennie, újabb távoli helyre nélkülem. Beleőrültem a gondolatba, hogy ismét magamra hagy. Amióta felnőtt, egyszer sem emlékezett vissza rám. Rám, aki évekig a legjobb barátja voltam. Kár, hogy csak a képzeletében.

  Beszélni akartam hozzá, játszani vele, úgy, ahogy egy évtizede. Amikor megpróbáltam, levegőnek nézett, átlépett rajtam, mintha nem is léteznék. Olyankor elkezdett folyni a könnyem, a bömbölés szélén álltam, de igyekeztem tartani magam, már csak azért is, mert utáltam a hisztizést. Én ennél erősebb vagyok.

  Lekiáltott a földszintre az anyukájához, hogy hozzon fel neki egy pohár vizet. Hangja cseppet sem volt bántó, utasító, parancsoló vagy bármi ilyesmi, sokkal inkább csengett csalódottan. Rögtön felpattantam az ágyról, leszaladtam és nyúltam az üvegtárgy után, hogy teletöltsem vízzel, azonban nem tudtam megfogni. Idegesen kapkodtam utána, de ujjam nem zárták közre. Sírni kezdtem. Az erőm egyre halványodott, ahogy Shawn kezdett végleg elfelejteni.

  Rettentően dühös lettem. Nem engedhetem meg neki, hogy csak úgy itt hagyjon és belelökjön egy szakadékba, ahonnan soha többé nem tudok majd kimászni! Meg kell mutatnom neki, ki vagyok, mit jelentettünk mi egymásnak... én sosem akartam egyedül hagyni. Szükségem van rá – ő teremtett meg, ő adott nekem életet, ő viselte gondomat... ő. Nekem ő a mindenem.

  Karen, Shawn anyukája felvitte fiának a pohár vizet és beszélgetni kezdtek. Karen pár perc után kisétált a szobából, majd újabb percek elteltével egy dobozkával a kezében ismét megjelent. Kíváncsian léptem a háta mögé és kukkantottam át a válla felett. Megtehettem, hisz úgy sem látott. Shawn odalépett elé, felvont szemöldökkel tanulmányozta a ládikát, majd a kezében lévő összegyűrődött pólót az ágyra hajította. Keze közé vette a fából készült tárgyat, leült az alvóalkalmatosságra és egy darabig mereven bámult rá. Mellé telepedtem, és szomorúan elmosolyodva nyúltam keze után. Meg akartam vigasztalni. Tudtam, hogy valami nyomasztja, de nem tehettem semmit, amíg nem jutok eszébe.

  – Szeretném, ha magaddal vinnéd a turnédra.

  Karen lelépett, magára hagyva egyetlen fiúgyermekét. Shawn nem nézett anyja távolodó alakja után, inkább megpróbálta kinyitni a dobozt. Nagyra nyitottam szememet, hogy biztosan ne maradjak le semmiről. Pár kép volt benne, amin Shawn és Aaliyah játszanak a nappaliban, aztán még egy, amin az udvaron. Arra a pillanatra emlékszem. Aaliyah képzeletbeli barátjával beszélgettem, míg a srácok ki nem jöttek hozzánk. Négyen annyira jól elvoltunk... Most már nem. Aaliyah nem játszik többé, ahogy Shawn sem, mi pedig lassan, de biztosan felejtődünk el.

  Unalmas újságcikkek kivagdosva, még több családi kép, amin nem voltam rajta. A szívem szakadt meg, hiszen mindegyiknél figyeltem őket. A barna hajú fiú mély sóhajára zökkentem ki mélázásomból, amint egyik kezében egy félig eltépett gyerekrajzot szorongat, másikban a másik felét. Még ő rajzolta, amikor kilenc éves volt... Aztán veszekedtünk egy nagyot, mert már szégyellt engem, elszakította a papírt, amin egymás kezét fogjuk, én pedig eltűntem a szeme elől. Azóta nem tudok hozzá beszélni, megérinteni vagy a gondolatain keresztül csevegni.

  – Erre emlékszem... – motyogta halkan, majd lassan felállt, kutatott egy darabig a szekrényben, s miután megtalálta a ragasztószalagot, megpróbálta megjavítani a képet.

  Ahogy az utolsó részre is rásimult a cellux, a papír kezdett egybeforrni, s szikrázó hangok közepette villogott. Apró, csillámló porszemcsék lebegtek a rajz körül, mire Shawn eldobta. A padlón folytatódott a különös dolog, amíg észre nem vettem, hogy a bőröm kezd kiszíneződni, s többé nem az a halvány szellemszínű. Mosoly költözött ajkamra, miközben nem győztem bámulni kezeimet a meglepődöttségtől. Tíz éve már, hogy nem éreztem semmit.

  Ahogy egészében megjelentem Shawn világában, a fiú megijedt. Leesett az ágyról, akkorát koppant a padlón, hogy azt hittem, beleremeg a ház. Tágra nyílt szemekkel nézett rám, majd a rajzra, aztán megint rám.

  – Ne! – Kiáltottam el magam, mert tudtam, hogy mit akar: összetépni a képet, hogy eltűnjek és ne képzelje azt, hogy megőrült.

  – Aqua... – megremegett a hangja. – Istenem, te még mindig megvagy?

  – Tudod mi a te problémád? Szar a képzelőerőd – villantottam felé egy gúnyos mosolyt.

  – Téged mégis megalkottalak – nyújtotta felém nyelvét, mire felkuncogtam. – De hogy lehet? Már lassan...

  – Tíz éve – javítottam ki.

  – Szóval tíz éve nem láttalak.

  – Csak hogy emlékeztesselek: nem az én hibám volt – fontam keresztbe mindkét kezem. – Te szégyelltél engem, nem fordítva.

  – Tudom. De megértheted, nem volt könnyű a helyzetem. Ha kijelentettem volna, hogy szellembarátaim vannak... Képzelheted. Ma már gyogyóba is zárnának.

  Csendben ücsörögtünk egymás mellett, mélyen szívva a friss levegőt, ami a nyitott ablakból áradt befelé. Kinéztem, s láttam, hogy Aaliyah a hintában ül, a telefonját nyomkodja, amiből hangosan szól a zene. Az ő kapcsolatukon sem lehet már javítani Vinnel. A képzeletbeli barátja a fa tetejéről nézte, ahogy megfeledkeznek róla. Ez a legrosszabb büntetés, amit valaha kaphatott.

  – Aqua – szólított meg Shawn, majd felállt, hogy közelebb léphessen hozzám.

  Mindketten változtunk. Ő is felnőtt, sokkal férfiasabb lett és már néz is ki valahogy, és én is karcsúbb, nőiesebb vonásokkal gazdagodtam. Szőke hajam már a hátam közepéig ér, kék szemem pedig szinte világít a sötétben. Mégsem tudtam elfogadni magam, mert Shawnnak többé nem kellettem.

  – Hmm?

  – Miért nem kerestél?

  Hogy hányhatja a szememre, hogy nem kerestem? Évekig próbáltam hozzászólni, úgy tenni, mint akinek nem fáj, hogy levegőnek nézik! Ő volt az, aki miatt tönkrement minden és még most is engem hibáztat? Na azt már nem!

  – Mégis hogy kérdezhetsz ilyet? Szerinted nem azzal töltöttem az eddigi életem? – Csalódottságom vegyült a dühvel.

  Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Olyan abszurd volt a helyzet, hiszen a régi Shawn, az én egyetlen barátom sosem lett volna képes ennyire bántani engem. Az előttem álló fiú viszont bele sem gondolt, mennyi fájdalommal járhat ez nekem, mennyi emlék kerül majd felszínre ezzel a találkozással. Imádtam őt, betegesen ragaszkodtam hozzá és ezt tudta, mégis felhasználta ellenem a legrosszabb kérdést. Mintha nem törődnék vele.

  – Aqua... mindketten változtunk...

  – Igazad van, Shawn – halkult el a hangom. – Itt az ideje, hogy külön utakon járjunk – odamentem a leejtett rajzhoz, óvatosan felemeltem és a beforrt szakadást tanulmányoztam.

  – Mi? Miről beszélsz? Hiszen még csak most találtunk egymásra! – Hangja kétségbeesett volt.

  – Igen. De nagy hiba volt. Nekünk el kellett válnunk, és én nem fogadtam el, ezért itt maradtam a te világodban. Vártam, hogy újra hozzám szólj, de... ugyan, kit áltatok? Felnőttél, többé nincs helyünk egymás életében.

  – Ez hülyeség!

  – Nem, nem – mosolyodtam el. – Karen megmutatta neked a dobozt. Ha nem maradtam volna itt egy évtizedig, nem lett volna jelentősége... az én hibám – elcsuklott a hangom, a könnyeim pedig megeredtek. – Már értem. Mindent értek.

  – Én viszont nem!

  – Szeretlek, Shawn – motyogtam. – Te voltál a kedvenc barátom.

  – Aqua! – Elkezdtem szétszakítani a papírt. – Aqua, hagyd abba! Megtiltom, hogy... – megragadta a csuklómat, de ezzel csak azt érte el, hogy még nagyobb kárt tettünk a rajzban.

  Ahogy a szakadás megindult, az előző kis porszemcsék megjelentek és fehér fénnyel világították be a szobát. A recsegő hang megrémisztett, de tudtam, hogy végre mindent rendbe hozhatok körülöttünk.

  Lehunytam a pilláimat, majd végigkísértem elhalványulásom folyamatát. A fiú még mindig fogta a kezem, de ahogy egyre jobban tűntem el, el kellett engednie, nem tudott tovább fogni: olyan érzés volt neki, mintha a levegőt markolászná. Shawn egyre csak azt hajtogatta, hogy ne tegyem ezt, újra megragasztja, de én tudtam, hogy ez már más lesz. Mostantól békére lelhetek.