Szomorúan bámultam az ágyról, ahogy Shawn idegesen pakolászott be a bőröndjébe. Újabb turnéra kellett mennie, újabb távoli helyre nélkülem. Beleőrültem a gondolatba, hogy ismét magamra hagy. Amióta felnőtt, egyszer sem emlékezett vissza rám. Rám, aki évekig a legjobb barátja voltam. Kár, hogy csak a képzeletében.

  Beszélni akartam hozzá, játszani vele, úgy, ahogy egy évtizede. Amikor megpróbáltam, levegőnek nézett, átlépett rajtam, mintha nem is léteznék. Olyankor elkezdett folyni a könnyem, a bömbölés szélén álltam, de igyekeztem tartani magam, már csak azért is, mert utáltam a hisztizést. Én ennél erősebb vagyok.

  Lekiáltott a földszintre az anyukájához, hogy hozzon fel neki egy pohár vizet. Hangja cseppet sem volt bántó, utasító, parancsoló vagy bármi ilyesmi, sokkal inkább csengett csalódottan. Rögtön felpattantam az ágyról, leszaladtam és nyúltam az üvegtárgy után, hogy teletöltsem vízzel, azonban nem tudtam megfogni. Idegesen kapkodtam utána, de ujjam nem zárták közre. Sírni kezdtem. Az erőm egyre halványodott, ahogy Shawn kezdett végleg elfelejteni.

  Rettentően dühös lettem. Nem engedhetem meg neki, hogy csak úgy itt hagyjon és belelökjön egy szakadékba, ahonnan soha többé nem tudok majd kimászni! Meg kell mutatnom neki, ki vagyok, mit jelentettünk mi egymásnak... én sosem akartam egyedül hagyni. Szükségem van rá – ő teremtett meg, ő adott nekem életet, ő viselte gondomat... ő. Nekem ő a mindenem.

  Karen, Shawn anyukája felvitte fiának a pohár vizet és beszélgetni kezdtek. Karen pár perc után kisétált a szobából, majd újabb percek elteltével egy dobozkával a kezében ismét megjelent. Kíváncsian léptem a háta mögé és kukkantottam át a válla felett. Megtehettem, hisz úgy sem látott. Shawn odalépett elé, felvont szemöldökkel tanulmányozta a ládikát, majd a kezében lévő összegyűrődött pólót az ágyra hajította. Keze közé vette a fából készült tárgyat, leült az alvóalkalmatosságra és egy darabig mereven bámult rá. Mellé telepedtem, és szomorúan elmosolyodva nyúltam keze után. Meg akartam vigasztalni. Tudtam, hogy valami nyomasztja, de nem tehettem semmit, amíg nem jutok eszébe.

  – Szeretném, ha magaddal vinnéd a turnédra.

  Karen lelépett, magára hagyva egyetlen fiúgyermekét. Shawn nem nézett anyja távolodó alakja után, inkább megpróbálta kinyitni a dobozt. Nagyra nyitottam szememet, hogy biztosan ne maradjak le semmiről. Pár kép volt benne, amin Shawn és Aaliyah játszanak a nappaliban, aztán még egy, amin az udvaron. Arra a pillanatra emlékszem. Aaliyah képzeletbeli barátjával beszélgettem, míg a srácok ki nem jöttek hozzánk. Négyen annyira jól elvoltunk... Most már nem. Aaliyah nem játszik többé, ahogy Shawn sem, mi pedig lassan, de biztosan felejtődünk el.

  Unalmas újságcikkek kivagdosva, még több családi kép, amin nem voltam rajta. A szívem szakadt meg, hiszen mindegyiknél figyeltem őket. A barna hajú fiú mély sóhajára zökkentem ki mélázásomból, amint egyik kezében egy félig eltépett gyerekrajzot szorongat, másikban a másik felét. Még ő rajzolta, amikor kilenc éves volt... Aztán veszekedtünk egy nagyot, mert már szégyellt engem, elszakította a papírt, amin egymás kezét fogjuk, én pedig eltűntem a szeme elől. Azóta nem tudok hozzá beszélni, megérinteni vagy a gondolatain keresztül csevegni.

  – Erre emlékszem... – motyogta halkan, majd lassan felállt, kutatott egy darabig a szekrényben, s miután megtalálta a ragasztószalagot, megpróbálta megjavítani a képet.

  Ahogy az utolsó részre is rásimult a cellux, a papír kezdett egybeforrni, s szikrázó hangok közepette villogott. Apró, csillámló porszemcsék lebegtek a rajz körül, mire Shawn eldobta. A padlón folytatódott a különös dolog, amíg észre nem vettem, hogy a bőröm kezd kiszíneződni, s többé nem az a halvány szellemszínű. Mosoly költözött ajkamra, miközben nem győztem bámulni kezeimet a meglepődöttségtől. Tíz éve már, hogy nem éreztem semmit.

  Ahogy egészében megjelentem Shawn világában, a fiú megijedt. Leesett az ágyról, akkorát koppant a padlón, hogy azt hittem, beleremeg a ház. Tágra nyílt szemekkel nézett rám, majd a rajzra, aztán megint rám.

  – Ne! – Kiáltottam el magam, mert tudtam, hogy mit akar: összetépni a képet, hogy eltűnjek és ne képzelje azt, hogy megőrült.

  – Aqua... – megremegett a hangja. – Istenem, te még mindig megvagy?

  – Tudod mi a te problémád? Szar a képzelőerőd – villantottam felé egy gúnyos mosolyt.

  – Téged mégis megalkottalak – nyújtotta felém nyelvét, mire felkuncogtam. – De hogy lehet? Már lassan...

  – Tíz éve – javítottam ki.

  – Szóval tíz éve nem láttalak.

  – Csak hogy emlékeztesselek: nem az én hibám volt – fontam keresztbe mindkét kezem. – Te szégyelltél engem, nem fordítva.

  – Tudom. De megértheted, nem volt könnyű a helyzetem. Ha kijelentettem volna, hogy szellembarátaim vannak... Képzelheted. Ma már gyogyóba is zárnának.

  Csendben ücsörögtünk egymás mellett, mélyen szívva a friss levegőt, ami a nyitott ablakból áradt befelé. Kinéztem, s láttam, hogy Aaliyah a hintában ül, a telefonját nyomkodja, amiből hangosan szól a zene. Az ő kapcsolatukon sem lehet már javítani Vinnel. A képzeletbeli barátja a fa tetejéről nézte, ahogy megfeledkeznek róla. Ez a legrosszabb büntetés, amit valaha kaphatott.

  – Aqua – szólított meg Shawn, majd felállt, hogy közelebb léphessen hozzám.

  Mindketten változtunk. Ő is felnőtt, sokkal férfiasabb lett és már néz is ki valahogy, és én is karcsúbb, nőiesebb vonásokkal gazdagodtam. Szőke hajam már a hátam közepéig ér, kék szemem pedig szinte világít a sötétben. Mégsem tudtam elfogadni magam, mert Shawnnak többé nem kellettem.

  – Hmm?

  – Miért nem kerestél?

  Hogy hányhatja a szememre, hogy nem kerestem? Évekig próbáltam hozzászólni, úgy tenni, mint akinek nem fáj, hogy levegőnek nézik! Ő volt az, aki miatt tönkrement minden és még most is engem hibáztat? Na azt már nem!

  – Mégis hogy kérdezhetsz ilyet? Szerinted nem azzal töltöttem az eddigi életem? – Csalódottságom vegyült a dühvel.

  Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Olyan abszurd volt a helyzet, hiszen a régi Shawn, az én egyetlen barátom sosem lett volna képes ennyire bántani engem. Az előttem álló fiú viszont bele sem gondolt, mennyi fájdalommal járhat ez nekem, mennyi emlék kerül majd felszínre ezzel a találkozással. Imádtam őt, betegesen ragaszkodtam hozzá és ezt tudta, mégis felhasználta ellenem a legrosszabb kérdést. Mintha nem törődnék vele.

  – Aqua... mindketten változtunk...

  – Igazad van, Shawn – halkult el a hangom. – Itt az ideje, hogy külön utakon járjunk – odamentem a leejtett rajzhoz, óvatosan felemeltem és a beforrt szakadást tanulmányoztam.

  – Mi? Miről beszélsz? Hiszen még csak most találtunk egymásra! – Hangja kétségbeesett volt.

  – Igen. De nagy hiba volt. Nekünk el kellett válnunk, és én nem fogadtam el, ezért itt maradtam a te világodban. Vártam, hogy újra hozzám szólj, de... ugyan, kit áltatok? Felnőttél, többé nincs helyünk egymás életében.

  – Ez hülyeség!

  – Nem, nem – mosolyodtam el. – Karen megmutatta neked a dobozt. Ha nem maradtam volna itt egy évtizedig, nem lett volna jelentősége... az én hibám – elcsuklott a hangom, a könnyeim pedig megeredtek. – Már értem. Mindent értek.

  – Én viszont nem!

  – Szeretlek, Shawn – motyogtam. – Te voltál a kedvenc barátom.

  – Aqua! – Elkezdtem szétszakítani a papírt. – Aqua, hagyd abba! Megtiltom, hogy... – megragadta a csuklómat, de ezzel csak azt érte el, hogy még nagyobb kárt tettünk a rajzban.

  Ahogy a szakadás megindult, az előző kis porszemcsék megjelentek és fehér fénnyel világították be a szobát. A recsegő hang megrémisztett, de tudtam, hogy végre mindent rendbe hozhatok körülöttünk.

  Lehunytam a pilláimat, majd végigkísértem elhalványulásom folyamatát. A fiú még mindig fogta a kezem, de ahogy egyre jobban tűntem el, el kellett engednie, nem tudott tovább fogni: olyan érzés volt neki, mintha a levegőt markolászná. Shawn egyre csak azt hajtogatta, hogy ne tegyem ezt, újra megragasztja, de én tudtam, hogy ez már más lesz. Mostantól békére lelhetek.

Figyelem! A történetben vallási dolgok vannak, és nem mondom azt, hogy így gondolom, de azt sem, hogy nem. Saját felelősségre olvasd és kérlek, tartsd tiszteletben!

  Ott álltam tanácstalanul azon a bizonyos folyosón, melyen egyszer mindenkinek kellesz. Mindenütt ajtókat és még több folyosót láttam, mintha nem állna másból a hely. Kezemet mélyen zsebembe süllyesztettem, és jobban körülnéztem. A falakon mozgó képek voltak, úgy éreztem magam, mintha bekerültem volna a Harry Potterbe. Odaléptem az egyikhez, alá egy dátum volt írva és a család neve. Aranyosak voltak.

  Egy szőke kislányt láttam, játszott az öccsével, ugráltak örömükben és visítottak, mint a fába szorult féreg. Az édesanya egy lócán ült, figyelte a porontyokat, nehogy bajuk essen, míg az édesapjuk egy faházat szerelt össze nekik az udvar közepén, a kis sziklakert mellé. A gondolatra összefacsarodott a szívem. Ez volt a családom.

  Egy hang zökkentett ki gondolatmenetemből. Bár, ha jobban belegondolok, nem nevezném annak, mivel csak krákogás volt. Megfordultam, s szemben találtam magam egy nővel, kinek haja aranyvörösen, szeme mogyoróbarnán ragyogott. Ámulatomban leesett az állam, de egy szempillantás alatt visszazártam. Jól akartam viselkedni, legalábbis azt akartam tettetni, hogy nem rémültem meg a helyzettől, ami fenn állt.

– Ruth vagyok – mutatkozott be illedelmesen, de még véletlenül sem jött közelebb hozzám.

– Én meg Zacharias – hajoltam meg, hogy kicsit viccesebbre vegyem a figurát.

– Tudom – forgatta meg a szemét.

  Kissé meglepődtem, de ez nem tartott sokáig, hamarosan átvette helyét a félelem. Eszembe jutott az a sok óra, amit anyámtól kaptam, a sorozatok és könyvek. Ruth kaszás volt, és nagyon mertem remélni, hogy nem az van most, amire gondolok.

– Ugye nem haltam meg?

– Miért kérdezed ezt? – pókerarcot viselt, szinte lehetetlennek bizonyult érzelmeinek megmondása. Igazából abban is kételkedtem, hogy vannak érzései.

– Én... Ismerlek. Mindenki ismer – ráztam meg fejemet értetlenül.

– Nahát, te vagy az első, aki így vélekedik – vonta fel a szemöldökét.

– Nem akarok a Pokolba kerülni – kezdtem neki a könyörgésnek azonnal.

– Ez tőled függ – vont vállat nemtörődően.

– De a Mennybe se – figyeltem, ahogy szemei kikerekednek.

– Hogy mondod?

– Jól hallottad. Sehova se akarok kerülni.

– Haha, olyan nincs – röhögött ki, ami nagyon nem tetszett. Komolyan gondoltam.

  Fehér ruháját simította, mosolya szétterült arcán, egészen füléig ért. Legszívesebben letöröltem volna, de nem tehettem. Nem akartam nagyobb bajba kerülni, mint eddig. Arca egyébként sápadt volt, szeme már nem tágult hatszorosára, mint az előbb. – Valahová menned kell.

– Itt akarok maradni. Sőt, van egy jobb ötletem! Küldj haza – tártam szét a karom vigyorogva.

– Te csak ne alkudozz velem! – termett hirtelen előttem, s kezével szorítani kezdte torkomat. Semmit sem éreztem, nem kapkodtam levegő után. – Magad mondtad, hogy tudod, ki vagyok. Akkor tudnod kell a kötelességeimet is. – Eleresztett.

– Jó erőben vagy – röhögtem, mintha nem hatott volna meg. – Na, most már hazamehetek?

– Maradj szépen csendbe, vagy megkérek valakit, hogy hallgattasson el. Talán Lilith-től eléggé félnél – nézett rám kihívóan.

– Ez az! Igen, küldd elém és majd én megbeszélem vele a dolgokat!

– Idióta ember! – káromkodott. – Ti sosem tanultok semmiből! Még azt sem hagytad, hogy elmondjam, hogy haltál meg! – rivallt rám.

– És, ha nem érdekel?

– El kell fogadnod, aztán pedig rátérhetünk az átköltöztetésedre. Persze, én lennék a legboldogabb, ha azonnal el tudnálak küldeni innen, Zacharias – nyomta meg nevemet, mintha ezzel megfélemlíthetne.

– Mond csak, R, meddig kell itt várnom?

– Ruth vagyok – sziszegte.

– Jó, de mivel annyira jóba lettünk, R – végig figyeltem arcát, miközben beszéltem –, arra gondoltam, megbeszélhetnéd a főnököddel...

– Te csak ne gondolj semmit! Az én feladatom lassan lejár, és alig várom, hogy átadjalak.

– Ne csináld már, tudom, hogy barátok vagyunk – emelgettem szemöldökömet.

– Már utállak – láttam, ahogy szeme szinte villámokat szór, kezével képes lett volna megfojtani, pedig már meghaltam.

– Az érzés kölcsönös – mondtam hanyagul. – De mondd csak, akkor mi is lett velem?

– Öngyilkosság. Nem is vártam mást tőled – vigyorodott el gúnyosan.

– Nem, az lehetetlen – ráztam a fejemet. – Sosem lennék képes erre.

– Hát, úgy tűnik, mégis.

  Lehunytam szememet, és végig gondoltam, hogy lehetséges-e a dolog, vagy át akar vágni. Sokszor lejátszottam magamban, viszont mindig oda jutottam, hogy már mindegy, ha átkerültem ebbe a világba. Egyszerűen még felfogni is nehéz, hogy mi történt. De egy valami azért homályos maradt. Akárhogy is jöttem át, kitörölték a memóriám? Mégis miért nem hagyták, hogy emlékezzek? Nekem csak azokra lett volna szükségem.

– Nézd, Ruth, a családom odaát vár engem, biztosan a kórházban ülnek a betegágy mellett, szóval haza kéne mennem. Örülök, hogy találkoztunk, biztos fogunk még, de ráérek. Haver, csak húsz vagyok! – engedtem el dühömet a végére.

– Előtted volt az élet. Az, hogy nem éltél vele, nem jelenti azt, hogy kapsz egy második lehetőséget.

– Hogy mondhatod ezt?! – kértem rajta számon.

– Nézd... Akár utállak, akár nem, nem hazudhatok neked. Idekerültél, nekem volt feladatom, neked is van és lesz, de nem mehetsz „haza”. Ez az ideiglenes otthonod, utána pedig oda kerülsz, ahol a méltó helyed van.

– Ami Istent illeti, vele mi van? Találkoztatok már? – dühíteni kezdett, nagyon.

– Nem, ő velünk nem kommunikál.

– Ami pedig engem illet, szerintem nem is létezik.

– Jó – tudta le ennyivel. Végre tovább léphetünk? – kezdett türelmetlenné válni.

– Nem, nem, várj! – mutattam kezemmel is. – Akkor mi is van? Mégis hogy öltem meg magam?

– Számtalan módot kipróbáltál.

– Akkor nem lennék itt, ha csak próbálkoztam volna – forgattam szememet.

– De a gyógyszerezést választottad – fejezte be mondatát.

  Kicsit rosszul éreztem magam. Ennyire cserbenhagytam mindenkit, aki számított rám... Belül viszont éreztem, hogy mégis megnyugodhatok majd itt. Anyámat gyűlöltem, amiért bibliai nevet választott nekem és az egész életét erre áldozta, mégis hiányzott. Apámat gyűlöltem, mert mindig fontosabb volt neki, hogy máshol tekeregjen, mint hogy velünk legyen, mégis hiányzott. A nővéremet gyűlöltem, amiért mindig lerázott és nem érdekelte, hogy vagyok, mégis hiányzott. Mégis hiányoztak mindannyian, de túl önző voltam ahhoz, hogy ez érdekeljen.

– Úgy látom, végiggondoltad.

– Nem egészen.

– Mi tart ennyi ideig? – sóhajtott.

– Ha a helyemben lettél volna, mit teszel? – nyeltem egy nagyot, és vártam a választ.

  Ruth egy kicsit elgondolkodott, majd megfontoltan, kimérten felelt.

– Az hazugság sokszor fáj, sőt néha egyenesen megégeti a bensődet, de nem hagyhatod, hogy az utadba álljon. Légy mindig őszinte, foglalkozz azzal, ami boldoggá tesz, és ne mindenben a hibát keresd. Higgy, szeress és élj!

– Ebből semmit sem értek.

– Azt akartam közölni, hogy az élet nem kívánságteljesítő gyár, azonban a helyedben megpróbáltam volna azzá tenni.

Figyelem! Ez egy Calum Hood (fanfiction) novella!

zene: xxx

 Egy vörös, kötött pulóver volt rajtam, fekete bakancs, és egy ugyanolyan színű cicanadrág. A kakaó mellettem gőzölgött, a laptopom pedig már be volt kapcsolva. Egyik szülinapomra kértem, hogy csináljanak ide konnektort, és azóta nyáron, amikor már lehűlt a levegő, kiülök és nézem az aktuális kedvenc sorozataimat.  Fent ültem a tetőn egy pokrócot, és onnan néztem a csillagokat. Persze nem láthattam az összeset, mert ki tudja, mennyi van az univerzumban, mégis örömmel töltött el, hogy ott lehettem. Emlékeztetett arra, amikor a bátyámmal szaladgáltunk a szobámban, aztán én felfedeztem az ablakot, és muszáj volt kimásznom rajta. Körülbelül négy-öt éves lehettem. Brick nem nagyon örült neki, állandóan azt szajkózta, hogy másszak le, mert le fogok zuhanni. Annyira azért nem tartottam bénának magam.

 Hajam, mint általában, ki volt engedve, s egyenletesen omlott vállaimra. Felvettem a szemüvegemet is, amit nagyon-nagyon ritkán használtam, de most kellett, mert nem akartam a kontaktlencsém után szaladgálni. Június utolsó napjait rúgtuk már, de mégsem volt olyan érzésem, mintha a nyár elkezdődött volna. Semmi sem változott szinte.

 Két óra múlva a laptopot magam mellé raktam, körülöleltem a lábaimat, s onnan figyeltem az eget. Apu biztos büszke lennem. Kitűnő voltam a gimiben, annak ellenére sosem hívtak strébernek, de még csak nem is szórakoztak velem az alakom miatt. Már-már tökéletes voltam a szemükben. Egyedül arról nem volt fogalmuk, hogy a családom miken ment keresztül, hogy apu sosem tudta, mikor kell azt mondani: elég. 

 Nyeltem egy hatalmasat. A hiánya belülről felemésztett, visszasírtam az apa-lánya pillanatokat, amelyek már nagyon régen voltunk. És soha többet nem lesznek. Erre pár könnycsepp gördült le a szemem sarkából, s hiába próbáltam megállítani őket, nem ment. Mintha dézsából kezdték volna el önteni őket, annyira ömlöttek. 

 – Mackenzie – hallottam meg magam mögül a hangot, így hátrafordultam, de előtte megtöröltem a szememet. A vízálló sminknek megvannak a hatásai, és örültem neki, hogy eszembe jutott. Szinte tudtam, hogy szükségem lesz rá. Calum állt a létrán, és várta a reakciómat. Félénken rámosolyogtam, s intettem a fejemmel, hogy jöhet. Pár hónapja ismertük csupán egymást, mégis úgy bánt velem, mintha a legdrágább kincse lennénk. Nem akartam belé szeretni. Rengeteg srác, vagy férfi törte már össze a szívemet, és nem kívánok még több ilyet.

 Leült mellém, és megtámasztotta magát a kezeivel. Fekete farmer volt rajta, a szokásos bakancsa, és egy Nirvana póló, amit annyiszor láttam már rajta. Túl sokszor próbálkozott be úgy, hogy ez volt rajta, én pedig megjegyeztem. Sőt. Csak akkor viselte, ha ilyen szándéka akadt. Brick jóban volt vele, és amúgy is, ha nem lettek volna, Cal fel sem jöhetne hozzánk. Így meg szabad utat kapott...

 – Elhoztam neked a karkötőt – szedte elő a zsebéből azt, amelyiket még múltkor néztem ki az egyik bazárosnál, amikor együtt voltunk a vásárba. Természetesen Brick és a többi haverja is velünk volt, mégis, mintha mi ketten elvonultunk volna, Calum csak velem foglalkozott. Bizonyára Brick elbeszélgetett a haverjával a kiruccanás után, mivel egy ideig utána nem keresett engem. Sajnáltam is, de nem mondhattam semmit.

 – Nem viccelsz? – döbbentem le, ő pedig két kezembe csúsztatta az ékszert. És tényleg az volt. Rajta a felirat is díszelgett, ami franciául volt. Sajnos nem értettem, mert olaszt tanulok, de egy barátnőm ott volt velünk, aki oda van minden olyan dologért, ami kötődik valamilyen szinten Franciaországhoz.

 – Elárulod végre, mit jelent? – tudakolta a fiú mosolyogva, mire megráztam a fejem, és közelebb hajoltam hozzá, hogy adhassak az arcára egy puszit.

 A vállának dőltem, és úgy néztem tovább az ékszert. El sem hiszem, hogy képes volt megvenni, pedig nem a legolcsóbbról beszélünk. Nem is értettem, miért teszi, mivel nem az a romantikus alkat volt. Talán csak a lábamról akart levenni.

 Ujjait az enyéimre kulcsolta, s mosolyogva figyelte reakciómat. A szívem kihagyott egy ütemet, és elkezdett szabálytalanul verni. Nem értettem, miért, hiszen eddig nem csinált ehhez hasonlót. Közelebb ült hozzám, amennyire csak lehetett, s kezével végigsimított arcélemen. A helye égetett, szinte perzselte bőrömet.

 Calum egyre közelebb hajolt, de én csak elfordítottam a fejemet. Nekünk nem szabad együtt lennünk, és ezt meg kell értenie. Nyeltem egy nagyot, de nem mertem a szemébe nézni. Inkább az ujjaimmal voltam elfoglalva, amikkel malmoztam idegességemben.

 – Sajnálom – húzódott el, és látszott rajta, hogy ő tényleg akarja.

 A csillagokra néztem. Apu biztosan megértene. Vagy elhajtana, mint az utolsó alkalomkor, amikor találkozni akartam vele. Szomorúan elmosolyodtam, és hagytam, hogy a könnycseppek végigcikázzanak az egész arcomon.

 Megint a lábaimat öleltem, és igyekeztem nem úgy sírni, mint egy hétéves. Calum időközben a hátamat simogatta, és megnyugtató dolgokat súgott a fülembe, amitől jobb kedvre derültem. Egy puszit nyomtam volna az arcára, de elfordította a fejét, így sikeresen a szájára ment. Közelebb vont magához, és nem engedte, hogy kiszabaduljak szorításából. Bevallom, jó volt, élveztem, mégsem éreztem úgy, hogy neki rám van szüksége.

 – Calum, Brick megöl – suttogtam neki, mire elnevette magát.

 – Komolyan emiatt aggódsz? Leszarom, mit csinál. Amióta megláttalak, azóta akarom ezt a csókot. Igen, azóta a reggel óta, hogy pizsamában álltál a konyhában, és beszélgettél egy barátnőddel.

 – Hű – képedtem el. 

 Ez továbbra sem volt elég indok arra, hogy csókoljam, mintha a barátom lenne. Nem lehetett az! És nem csak Brick, hanem magam miatt is. Hiszen aki megismeri a tényleges énemet, el fog menekülni, márpedig nem szeretném, ha ő megtenné. Egész végig azt mondogattam magamban, hogy idő kérdése, és abbahagyja a sóvárgást utánam, de nem így történt. Minél többször mondtam neki nemet, annál jobban próbálkozott. Igaz, sokszor mosolyt csalt az arcomra, de akkor sem kellene így tekintenem rá.

 – Meddig teperjek még, hogy elfogadj?

 – Ne akard, hogy megtegyem – mondtam tovább a magamét.

 – Kenzie – sóhajtott. – Az élet tele van kihívásokkal, és kockáztatás nélkül mit sem ér. Nem mondom azt, hogy egész végig jósrác voltam, mert nem, de az nem azt jelenti, hogy nem tudok változni. És akármennyire is hiszi azt Brick, hogy féltenie kell tőlem, kurvára téved, mert én mindent megadnék neked. Amit csak akarsz.

 – Be akarsz jutni a bugyimba, igaz? – nevettem el magam. – Nem fog összejönni – ráztam meg a fejemet, és felálltam a pokrócról.

 Calum esetlenül állt fel velem, és segített lecuccolni a szobámba. Ugyan nem zavartam ki, de nem akartam, hogy ott legyen. Irritált, mert rá akart beszélni valamire, amit nem szerettem volna. Illetve, inkább úgy fogalmaznék, hogy olyan dologra, ami nem helyes.

 Unottan ültem az ágyon, és a fejemet ütöttem a falhoz. Persze nem erősen, de úgy, hogy érezzem. Öt perc után Calum nem bírta tovább, és szinte könyörgött, hogy hagyjam abba, mert idegesíti. Nevettem rajta. Talán, ha az agyára megyek, utálni fog, és soha többé nem keres. 

 – Kenzie – nyitott be Brick a helyiségbe. – Oh, Cal! Nem is tudtam, hogy itt vagy.

 – Köszöntem, csak játszottál – vont vállat a barna hajú fiú, de Bricknek gyanús volt a dolog. Ő egyáltalán nem akart minket együtt látni. Ismerte a haverját, és tudta, hogy csak kihasználja a csajokat, én pedig nem akartam egy lenni közülük.

 – Láttam a motyódat, itt akarsz aludni? Mert ha igen, neked kell cuccolni, bár ahogy elnéztem, te most akarod megcsinálni a két napos alvósbulit – nevette ki Calumot a bátyám, mire a fiú megvonta ismét a vállát, és kiment a szobából.

 – Miről szerettél volna beszélni? - kérdeztem, de nem néztem rá. Tudtam, hogy nem csak ezért jött, hogy ellenőrizzen.

 – Cal jó parti, de a csajokkal egy igazi pöcs. Nem szeretném, ha rád mászna – fonta keresztbe karjait. Tipikus nagytesó benyomását keltette.

 – Tudok magamra vigyázni – ráncoltam össze a homlokomat.

 – Tisztában vagyok vele. De Calum mégiscsak Calum. Vigyázz, jó? - lépett közelebb hozzám, s egy puszit nyomott a fejem tetejére.

 – Még csak nem is csókolóztunk – mondtam neki, amikor az ajtónál járt.

 – Addig jó, hidd el – sóhajtott, aztán magamra hagyott.

 Úgy döntöttem, nem unatkozok fent egyedül, lementem a konyhába, de előtte felkötöttem a hajamat egy lazább copfba. Cal és Brick a tesóm szobájában nyomkodták a kontrollereket, én meg azt sem tudtam, hová nézzek. Vajon Calum mit akarhatott itt ilyen későn?

 Már azon voltam, hogy áthívjam valamelyik csajszit, mikor megcsörrent a telefonom. 

 – Igen, tessék? - húzgáltam a pulcsim ujját.

 – Kenzie? Freja vagyok. Fent vagy még?

 – Szia, igen – válaszoltam kissé szűkszavúan.

 – Nem lenne gond, ha átugranék? Tarthatnánk egy csajos estét.

 – Hmm, felőlem mehet – egyeztem bele.

 – Remek. Akkor holnap hétkor?

 – Jó, holnap hétkor. Szia – köszöntem el.

 – Szia, Kenzie!

 Lassan hét óra volt, s Freja pontosan egészkor már a kapunkban állt. Egy cuki kis topot, kék csőfarmert, és kardigánt viselt. Ő volt az a lány, aki mindenkinél csinosabb volt. Szőke haja csak úgy szállt, és mikor meglátott, integetni kezdett. Leszaladtam a lépcsőn, beengedtem, és beinvitáltam a házba. Közben fecsegtünk, és azt sem tudtam, mivel kezdjem. Persze ő sem panaszkodhatott ilyen téren. 

 Rajtam egy fehér kötött pulcsi, és fekete harisnya volt, ami a térdemig ért. Abban szaladtam ki hozzá, és ha Brick látta volna, biztos nyakamat töri. Mindegy, nem számít. Felmentünk a szobámba, ott pedig előszedte a táskájából, amit hozott.

 – Igazából én már totál kész vagyok, csak pizsamát hoztam – mondta, s előhúzott a tatyóból egy fekete, cicás hálóinget. – Nem bánod, ha átveszem?

 – Nem, menj csak. Tudod, merre van a fürdő.

 Két perc sem kellett, Freja ujjongva jött vissza. Nem értettem, hiszen még mindig rajta volt a ruhája, amiben jött, a kezében pedig a pizsamát szorongatta.

 – Kenziem, nem is mondtad, hogy pasik is lesznek!

 – Az egyik a bátyám. Még jó, hogy itt van – vontam fel a szemöldökömet, aztán eszembe jutott, hogy Calum megint nálunk éjszakázik. A francba! Ne, ne, ne!

 – Nagyon helyes, meg kell hagyni. Az a barna igazán... bejövős.

 Átmentem Brick szobájába, ahol Calum egy tál popcornnal játszott egy játékkal, de akit kerestem, sehol nem volt, pedig beszélnem kellett volna vele.

 – Nem tudod, merre van Brick? – szólítottam meg, mire hátrafordult, és elmosolyodott.

 – Nem láttam. Tíz perce eltűnt. Miért keresed? Segítség kell? – nézett rám kék szemeivel. Közben megjelent mögöttem Freja, és a vállamba kapaszkodott. – Ó, szia! - köszöntötte vigyorogva Calum. 

 Nekem egyből lefagyott a mosoly az arcomról, szinte fájt, ahogy ránézett a barátnőmre. De mit is vártam? Visszautasítottam, és Freja ezerszer jobban néz ki nálam. Persze ez nem az ő hibája, és emiatt nem is fogom elzavarni.

 Barátnőm végleg elment átöltözni, én pedig fortyogtam a dühtől a szobámban. Az ajtófélfa előtt álltam karba tett kezekkel, s mérgesen néztem a szekrényemen lévő tükröt. Pontosabban a lányt, aki ott volt benne. Gyűlöltem őt.

 – Csak nem féltékeny valaki? – Calum kaján vigyorral az arcán dőlt az ajtófélfának, és onnan nézett engem. Nem tudom, mióta lehetett ott.

 – Ki? És mégis mire? – voltam fel a szemöldökömet. Nem érdekelt, mit gondol rólam. De, nagyon is... Miért hazudsz?

 – Frejára. Mert bejön nekem – amint kimondta a szavakat, egyből kettéhasadt a szívem.

 – Menj innen! – mellkasánál fogva toltam ki a helyiségből. Jó, igazából egy centit sem mozdult.

 Esze ágában sem volt elmenni, tovább idegesített azzal, hogy egy helyben állt. Nem szóltam semmit, csak rávágtam volna az ajtót, de a reakcióideje túl gyors volt, és kezével megállította. Borzalmas! Miért nem hagy engem békén?

 – Féltékeny vagy – gyanúsított meg, mire értetlenül néztem rá. Oké. Lehet, hogy egy cseppet irigy voltam, de nem féltékeny. Mégis mire lettem volna? Nem vagyok a barátnője, így nem lehetek az. Logikusan, hahó!

 – Álmodj nagyokat, Hood!

 Elém lépett, és ekkor éreztem úgy, hogy még a törpéknél is kisebb voltam. A maga majdnem két méterével én meg sem szólalhattam a 165 centimmel. Mosolyogva simított végig megint arcomon, mint tegnap este, de most már tudtam, mire számítsak. Meg akartam mutatni neki, hogy sokkal jobb vagyok Frejanál, hogy okosabb vagyok, és én tényleg úgy tudnám szeretni, ahogy kell.

 Beleharaptam az alsó ajkamba, amitől húzogatni kezdte a szemöldökét, nekem pedig nevetnem kellett. Karjaimat tarkója köré fontam, s közel húztam magamhoz. Ajkaim már az övéit súrolták, de még mindig nem csókoltam meg. Barna szemeim foglyul ejtették az ő kékjeit, és nem fordítva. Mosolya egyből eltűnt az arcáról, nyelt egy nagyot, és várta a következő lépésem. Tetszett, hogy én irányítok, és neki semmi beleszólása nincs a dologba.

 – Mit teszel, ha megcsókollak? – suttogtam ajkaira, mire derekamnál fogva annyira közel húzott magához, hogy már egy papírfecni sem fért volna el köztünk.

 – Nem bírok majd leállni – válaszolta, s szemeivel szinte könyörgött, hogy tegyem meg.

 Ajkaimat szenvedélyesen nyomtam az övéire, és életemben először éreztem azt, hogy valami megmoccant a hasamban. A pillangók túl nyálasak lettek volna, és biztos voltam benne, hogy nem nyeltem le egy kiló szárnyas bogarat, úgyhogy ez a lehetőség ki volt zárva. Karjaival szorosan tartotta derekamat, én pedig olykor-olykor beletúrtam szőke hajába.

 – Óó! – egyből szétrebbentünk, amikor meghallottam barátnőm hangját, aki halkan visított, ugyanis tudta, hogy ezt hangosan nem szabad.

 – Freja, ezt nem mondhatod el senkinek! – néztem rá barátnőmre, aki vigyorogva jött közelebb, és elkezdett ugrálni. – Minden oké?

 – Én annyira örülök nektek! – értetlenül néztem Calumra, aki csak megvonta a vállát.

 – Nem mondhatod el, rendben?

 – Ó, de miért?

 – Mert Brick nem tudhatja meg – néztem rá komolyan, mire megértette, és bólintott, miszerint a titkunk biztonságban van nála. Hát melegen ajánlom, vagy különben... Ne akarja megtudni.

Figyelem! A novella Steve Rogers x Tony Stark fanfiction!

  Amerika Kapitány ült, s nézett ki a fejéből, mintha semmi dolga nem akadt volna. És így volt-e? Hát, nem éppen, ugyanis a többiek már akcióztak, ő továbbra is csak egy fényképet szorongatott, amiről Peggy Carter köszönt vissza. Hiányzott neki az az időszak, legszívesebben visszament volna az időbe, és tudatta volna vele... De végül is mit? Nem mondhatta azt neki, hogy várjon rá, vagy hogy életben marad. Nem áltathatta hiú reményekkel.

  A semmiből Tony Stark került elő, és valóban úgy bukkant fel, mint egy szellem. Csendes lépteit még a légy zümmögése sem zavarta meg, ám a Kapitány hátrafordult. Na már csak ő hiányzott – gondolta magában Steve, és visszafordult a tévé elé, amit még véletlenül sem kapcsolt volna be, hogy esetleg elnyomja elméje legmélyebb gondolatait, amelyek lassan széthasították a koponyáját. Küzdött az idővel, amibe került, küzdött az érzéseivel, amelyek megtévesztették, küzdött Tony-val, aki ugyan semmit sem tett, és küzdött Peggy-vel, aki hiányzott neki. Tony meg amúgy is, mit akart? Megint viccelődni a bajain? Vagy éppen talált valamit, amivel belé köthet?

– Amúgy, csini ruci – vigyorgott Rogersre, miközben végigfuttatta tekintetét a felújított ruhán. Legszívesebben még többet gúnyolódott volna, de látta, hogy a Kapitány nincs most jó formában. – Csak nem rájöttél, hogy az életednek semmi értelme? Ne aggódj, a miénknek se – próbálta vigasztalni a maga stílusában, de nem azt a hatást érte el, amit akart.

  Steve a hirtelen ötlettől vezérelve nekirontott Tony-nak és a falhoz szorította. Rettentően mérges volt rá, Starkot pedig szinte lenyűgözte, hogy Rogers nem tud uralkodni magán. Ahogy a Kapitány kikelt a sodrából, még őt magát is megrémisztette, hogy mennyire eluralkodtak rajta a dühproblémák. Nem akarta, hogy Stark lássa ezt az oldalát is. A francba is, Tony mindig fel tudta valamivel cseszni az agyát! Akár egy mondata, akár egy cselekedete elég volt ahhoz, hogy kis híján megfojtsa egy kanál vízben.

– Egyszer nem tudnád befogni a pofádat? – üvöltött, Tony pedig meglepve mocorgott a Kapitány hatalmas kezei között. Maga sem tudta, mi lelte. Félt, hogyha Tony ismét megszólal, nem áll le, és addig veri, amíg péppé nem válik.

– Ugyan miért? Nem fogadtam némasági fogadalmat – szépen lassan lefejtette Steve kezét a válláról, s a kanapéig sétált, hogy leülhessen. – Te sosem érted a vicceimet – sóhajtott gondterhelten, mintha ez lenne a legnagyobb és egyetlen megoldásra váró baja.

– Mert ezek nem azok – fintorgott Rogers.

– Na persze. Csak azért mondod ezt, mert féltékeny vagy – húzta fel az orrát Stark, Rogers pedig úgy bámult rá, mint akit teljesen meglepett.

– Mégis kire? Tán rád? Attól, hogy összedobsz mindenféle kütyüt, meg megy a kémia, még nem vagy szuperhős.

– Ja, mert te a gigabicepszeddel az élmezőnybe tartozol – gúnyolódott tovább, és már sétált volna ki az ajtón, de valami miatt mégis megtorpant. – Tudod, sosem hittem volna, hogy ezt mondom, de jó veled viccelődni. Talán nem érted a poénjaim, de mikor dühbe jössz, egyedül csak velem foglalkozol.

– Ezzel most azt akarod mondani, hogy... – nem tudta befejezni a mondatát, nem jöttek nyelvére a szavak.

– Hogy gyakrabban is pesztrálnom kéne téged – fecsegte, s kilépett az üvegajtó mögé.

  Steve megrökönyödve állt a helyén. Érezte, ahogy a méregként ható érzelmek uralkodni kezdenek a testén, és mindenfélét összezagyválnak. Csak ki akarta iktatni a belső gondolatait, amelyek lassan akarták elpusztítani.

  El kéne felejtenie Peggy-t, hiszen ő már nem él, már nincs mellette. Tony meg... Él és virul, talán a kelleténél is jobban. Annyira összezavarodott! Talán Peggy-t sosem szerette igazán, csak barátilag? Talán Peggy sosem az volt, akinek elképzelte? Talán Peggy... Talán sosem kellett volna megkérdőjeleznie Tony-t.

  Kirohant az ajtón, de egyből le is álltak a lábai, ugyanis Stark az óráját figyelte, majd rámosolygott a Kapitányra. Ő nem értette, miért nem ment a többiek után, ahelyett, hogy ül a seggén, és nem tesz semmit.

– Mit csinálsz itt?

– Számoltam a perceket, vajon mennyi idő, mire felfogod... – felállt a helyéről.

  Steve magához rántotta Tony-t, és ajkát az övére nyomta. Egy kicsit ijedt volt, félt, hogy a többiek így tudják meg, de nem tartózkodott rajtuk kívül ott senki. Mire végre elléptek egymástól, és összeszedték magukat, Tony megszólalt.

Figyelem! Nevéből adódóan ez egy Songfic, Charlie Puth - We Don't Talk Anymore (xxx) dala ihlette.

El akartam küldeni neked egy üzenetet, de helyette én kaptam egyet. Pontosítva egy értesítést, hogy kitettél egy fotót a világhálóra. Rákattintottam, hogy majd írok alá valamit, de mikor szembe kerültem azzal, lefagytam. Az aktuális pasiddal készült, valami cuki kis idézet volt felé írva. Már több, mint negyven like-ot kaptál rá. Ezt akartad?

Visszagondolva a mi időnkre, nagyon hiányzol. Kiestél az életemből, nem vagy a részese, többé nem ölelhetlek magamhoz, nem simogathatom a hajadat, és nem dicsérhetem meg a főztödet. Nem akartad többé a szeretetemet?

Bárcsak tudnám, miért tűntél el az életemből. Az, amit te szakításnak hívtál, én csak egy szünetnek hittem, és próbáltam túlképzelni a dolgokat. Az akartam lenni, aki vigyáz rád, de te nem hagytad, mintha elmenekültél volna előlem, pedig nem akartam neked rosszat, soha. Sajnos azután nem beszéltünk többé. Nem válaszoltál a hívásaimra, pedig aggódtam érted. Nem üzentél sehol, pedig vártam. Megannyi időn keresztül ültem a gép előtt, és vártam, hogy bekapcsold a Skype-od, elindítsd a videóhívást, de sosem tetted többé. Miért akartál úgy megszabadulni tőlem?

Azzal a sráccal biztos boldog vagy, ebben nem kételkedem. Örülök, ha megtaláltad az igazit, viszont tudnod kell, hogy nekem te voltál az igazi, és azzal, hogy elmentél, örökre megsebeztél. A kedvedért még verset is írtam volna, esetleg dalt, de azokat utáltad. Ez mindig mosolygásra késztet, ha rá gondolok. Pedig a számaim nem is voltak olyan rosszak, amiket neked írtam! Vagy igen? Ezért mentünk szét, mert nem voltál oda értük?

Ha esetleg meggondolnád magad, és rám lenne szükséged, itt leszek neked. Várok majd rád, és arra is, amit elvittél, amikor kimondtad azt a végzetes szót: vége. Hogy mi volt az? Egy emlék? Egy tárgy? Nem, a szívem egy darabja. Hogy azóta mi lett vele? Összezúztad, biztos ott van az egyik polcodon díszként, és ügyelsz rá, hogy a pasid még véletlenül se lássa meg. Miért, talán félsz elmondani neki, hogy ki vagyok? Hogy engem jobban szerettél?

Nem tudlak kiverni a fejemből. Azt sem akarom tudni, hogy milyen ruhában leszel majd, amikor elvisz vacsorázni, majd magához szorít, ahogy én tettem. Mondd csak, nem hiányzik? Gondolsz te még rám, vagy teljesen elfelejtettél? Talán én is jobban járnék, ha örökre elvesznél az emlékek tengerében. Te mit gondolsz erről?

Fogalmam sincs, miért írok neked, mikor már szóba sem állnál velem. Vagy tévedek? Az üzeneteimet olvasod, és a régi, közös fényképeinket nézegeted a telefonodban, amiket nem akartál kitörölni? De mit szól mindehhez a pasid? Ő is örül neki?

Azon is eltűnődtem már, hogy talán sosem szerettél engem. De akkor mégis miért vertél át? Miért játszottál velem, ha csak egy futó kaland kellett? Ott volt még ezernyi másik pasi, akit aznap kiszemelhettél volna magadnak, miért pont én kellettem? Miért pont az én szívemet törted darabokra?

Tudod, jobban nem tudom kifejezni magam. Egyedül így megy, ezt te is tudtad. Talán ez volt a baj? A kommunikáció? Hogy sokszor nem tudtam, hogy mondjam el, szeretlek? Azt hittem, éreztetem eléggé, hogy te vagy a mindenem, nálad többet nem kívánhatnék, de úgy látszik, nem volt elég. Most már nem beszélünk. Vagy akarsz?

Köszönöm, hogy adtál pár évet a saját életedből, boldoggá tettél engem, aztán eljátszottál velem, mint kutya a csonttal, s eldobtál, miután már nem volt rám szükséged. Büszke vagy erre? Vagy... egyáltalán szerettél engem valaha? Végig csaltál a játékban, beavattál mást is, így én lettem a megalázott? A pasi, akivel vagy, korábbról is ismert? Úgy értem, a kapcsolatunk alatt? Hát persze. Ő irányította a szabályokat, talán tudtán kívül is. Betegesnek hangzik, és bevallom, úgy is viselkedem. Hogy miért? 

Egyszerű.

Mert én szerettelek, te semmibe vettél, játszottál az érzéseimmel, és ettől kezdve elvesztettem a hitemet. Talán titkon nem is vágyom annyira, hogy szeress. Használd ki a másik barátodat is, aki ki tudja hányadik. És tudod mit? Nem érdekel. Engedjük el egymást. Habár, ahogy elnézem, te már rég megtetted. Igazam van?

Szóval így váltunk el? Most már nem beszélünk. Hiányozni fogok-e, szeretsz-e, csak ezt mondd el, kérlek. Semmi másra nem vagyok kíváncsi. Ó, és gondolsz még rám?

Figyelem! A történet kitalált, valóság alapja nem sok van, és ezúton is szeretnék megkérni mindenkit, hogy saját felelősségre olvassa!

A remény feladása felér azzal, hogy az ember nem kíván többé élő maradni, szívesebben választaná a holtak házát. Amikor valaki eljut erre a pontra, a legmélyebb helyre, már baj van. Tudni kell, hogy ott többé nem kaphat segítséget. El fogja utasítani, el fogja veszíteni az önkontrollját, és örökre elbúcsúzik mindenkitől. Te! Tudod Te, hogy milyen az?! Milyen az, amikor miattad kell valakinek lecsúszni a mélybe?! Amikor nem bír felállni?! Nem? Akkor elmesélem a történetünket.

 Állandóan láttalak. Vagy a suliban, vagy hazafelé menet, vagy az egyik közösségi médiának az oldalán. Mindenütt. Nem volt olyan nap, hogy ne kellett volna rád pillantanom. Emlékszem, egyszer még ki is akartalak törölni, hogy soha többé ne emlékezhessek a fejedre, a vonásaidra, de végül nem tettem. És tudod, mikor volt a legrosszabb ez az egész? Amikor közös képeket tettetek fel az aktuális barátnőddel -, bár megjegyzem, nem tartott sokáig a kapcsolatotok.

 Az iskolában, mintha levegőnek néztél volna. Ott ültem a padtársam mellett, végig téged fürkésztelek, de igyekeztem úgy tenni, mintha valami érdektelen pontot szemeltem volna ki. Nem akartam, hogy rajtakapjanak; téged nézlek. Téged, téged, téged, csakis téged. Senki más nem érdekelt, és ezt egy idő után meg is bántam.

 Éjjel-nappal te jártál a fejemben, aludni sem hagytál, így álmatlan éjszakáim voltak, ó, de még mennyi! Megszámlálhatatlan. Forgolódtam, nyújtózkodtam, olvastam, mikor mit, hogy elterelem a gondolataimat rólad. Rólad, aki igazából megkeserítette az életemet.

 Az osztálytársaim ugyanolyanok voltak, akárcsak te. Kiszámíthatatlan, undok dögök. Na jó, ez azért nem igaz, hiszen honnan is tudná az, aki senkivel sem beszélget, csak néz ki a fejéből? Nyilván sehonnan. A képzelgéseimben te is szerepet játszottál. Néha megfordult a fejemben, hogy nem vagyok normális, kezeltetnem kéne magam. Olyan, mintha egy másik világban éltem volna, mintha elfogadott lenne a te meg én. Pedig sosem lesz, és ebbe már beletörődtem. Hogy te megtetted-e? Téged sosem érdekelt, mi lesz velem, létezek-e egyáltalán, élek-e, halok-e. Néha rám pillantottál a szemed sarkából, de óvatosan, nehogy a többiek észrevegyék. Talán zavart, hogy én nem akarok a társaságodba kerülni, nem tudom. De tényleg így volt. Nem vágytam arra, hogy idiótákkal körbevéve álljak melletted, és kényszerből nevessem el magam, nem azért, mert boldog vagyok. Nyilván te ezt nem érted. A te életed boldog, örömökkel és emlékekkel teli, míg az enyém kihívásokkal, megpróbáltatásokkal és csalódásokkal. A kettőt csak egy cérna választja el egymástól, ám én mégis úgy érzem, arról az oldalról, ahol én vagyok, a cérna áthatolhatatlan.

 Néha a tanárok aggódtak miattam, amikor csak úgy rosszul éreztem magam, és volt is miért. Mondjuk én ezt nem tudtam, inkább csak gondoltam. És mindez ki miatt volt? Miattad. Nem akarom rád fogni, tényleg -, habár annak hangzik, nem tagadom -, de ha nem kerültél volna állandóan képbe, ki tudtam volna pihenni magam, eszek normálisan, és most nem úgy néznék ki, mint akit éheztettek éveken át.

 Ki akartam szakadni onnan. Elegem volt a láthatatlanság ezen formájából, hogy senkit nem érdekelt, mi van velem, mit csinálok, jól vagyok-e. Mert így volt. Senki sem akarta tudni, és ez rosszul esett. Ha lehetett, még nagyobbat löktem rajtam, jól meg is rugdostak, hogy biztos ott maradjak a gödör legalján, és egyedül ne tudjak kimászni rajta. Féltem is. Tartottam a gondolattól, hogy megint a fejembe költözöl, és soha többé nem hagysz nyugtot nekem.

 Anya elvitt az orvoshoz. Illetve, dilidoki, nem érdemel jobb nevet. Az a pacák egy kibírhatatlan, perverz állat volt, mindenféle idióta, és a témához nem is illő kérdéssel. Sosem szólaltam meg neki. Felírt egy csomó gyógyszert, pedig hiába akartam mondani, hogy mindez átmeneti, miattad van, nem jött ki hang a torkomon. Szóval, igen. Miattad kaptam vagy három dobozkányi csodabogyót, amiből az egyik az antidepresszáns. Tök jó, mi? Te is élvezted, hogy tönkretehettél, nem? Akárcsak a többiek. Mindig ott rúgtatok belém, ahol a legjobban fájt. Mert ezek után így volt, nem? Emlékszel egyáltalán? Mert én minden egyes szóra, amit a fejemhez vágtatok.

 A szüleim aggódtak értem. Gyógyszereken éltem, és szinte másik világban is, bár azt kétlem. Szerintük mindig olyan bántottnak, csalódottnak és búsnak néztem ki, mikor láttak. Nem vitatkozhattam velük, hiszen így is volt. Állandóan szekáltak engem, és akkor úgy hittem, sosem fogtok leállni. Számotokra csak egy játék voltam, egy műanyagdarab, amit kedvetekre szedhettek szét, majd mikor már nem kell, összetöritek, és otthagyjátok a darabkáit a földön, hogy megrohadjon. A legrosszabb az egészben, hogy nem rohad még el sem, hiszen műanyagból van. Ki kell várnia, amíg megsemmisítik, addig örök fájdalomra van ítélve.

 Egyik nap valamelyikőtök megdobott egy papírgalacsinnal. Nem tudtam, mi tévő legyek. Ha kiállok magamért, még többen lesztek és megvertek, ha nem, akkor tovább dobáltok, ezzel az őrületbe kergetve engem. Mert nem tudhattátok. Hogy mit? Egyre agresszívabb lettem, egyre több furcsa tünetem lett, valószínűleg a dilidoki által felírt csodabogyók miatt. Hogy szerettem-e őket? Ó, nagyon. Kezdtem ráfüggeni, és mikor anya elrakta előlem, és elcipelt az orvoshoz, kifakadtam. Sírtam neki, hogy hagyjon és adja vissza a gyógyszereimet, hiszen azok nélkül nem tudok élni. Megijedt, és azonnali időpontot kapott.

 Boldogan fogadott minket az az álszent. Ő mérgezett meg engem, persze csak utánad a sorban. Nem szépítelek, ne aggódj. Az egész a te hibád, visszavonom, amit fentebb kifejtettem. Minden miattad van, és csak utána jött ő, hogy rontson a helyzeten.

 Anya elpanaszolta neki, szinte sírva, hogy mi van velem, pedig át sem tudta érezni, amit én. Próbáltam koncentrálni, de mintha átvették volna a testem és az agyam felett az irányítást, kikapcsoltam. Arra eszméltem, hogy anyukám rázogat, és aggódó tekintetével végigmér. A dilidoki kedvesen mosolygott, de inkább nevezném vicsorgásnak, hiszen ő csak azt tudta. Még több bogyót kaptam. Anya azt mondta, nem akarja beadni nekem, hiszen ettől kezdek megbolondulni, mintha egyre jobban jelentkeznének a skizofrénia tünetei. Haha, persze. Nem voltam beteg. Csak lelkileg agyonbántalmazott.

 Amikor megtudtátok, hogy orvosnál voltam, viccelődtetek vele. Ez nem fájt, hiszen az a dög is bántani akart engem, de anyukám megvédett, így már nem szedtem gyógyszert körülbelül két hete. Jobban éreztem magam, de az elvonási tünetekkel szemben nem tudtam mit tenni. Csak anyában bízhattam, hogy segít csillapítani. Az iskolai napok azonban szörnyűek voltak. Anya felajánlotta, hogy átírat egy másik iskolába, de megráztam a fejem. Kezdtem felépülni, és úgy gondoltam, mindezt előttetek, főleg előtted teszem, hogy majd nagyot nézz a végén, és azt mondd: Jé, ez volt az a lány a szélső padból? 

 Továbbra sem hagytatok nyugtot nekem. Azt akartátok, hogy szenvedjek, és járjak vissza az orvosomhoz, mert ott biztosan mindig jól érzem magam. Ilyenkor általában zenét hallgattam, ültem a székemen, és vártam a megváltást; a csengőt. Egy olyan gyereknek, mint én, mindig is az volt.

Féltem tőletek. Bevallom, mindig is rettegtem, hogy esetleg olyan károkat tesztek bennem, ami nem helyrehozható. Megtettétek-e? Fizikailag nem, inkább lelkileg. Mert ott bent, ahol senki sem látta, biztos voltam benne, hogy a szívem milliónyi kis darabkára törött az elmúlt évek bántalmazása során. Nem tudtam, mi a jó abban, ha bántanak valamit. Nem is akartam, tekintve, hogy átéreztem a helyzetet. Aki ilyet művel, szégyellje el magát, hogy egy alattomos, sunyi görény, aki mások szenvedésén él. Mert hogy ezt csinálja.

 Mosolyogtam az utolsó héten a téli szünet előtt. Ez egy viszonylag hosszú időszak volt, amikor nem láttalak titeket, téged, és nyugalomban voltam. Anya sosem piszkált. Legalábbis abban az időben, amikor tudta, nagyon rossz a helyzet. Éppenséggel azzal nem volt tisztában, hogy egy-két szótól visszaeshetek.

 Hogy miért írtam le mindezt, főleg neked? Mert tudatni akarom valamilyen formában, hogy ma már egy boldog gimnazista vagyok, barátokkal, és nem kell gyógyszereken élnem, sem ahhoz a gazemberhez, aki orvosnak merte hívni magát. Egyébként nem, sosem voltam skizofrén, a jeleket csak az agyam produkálta, általatok, általad. Igen, megint azt mondom, miattad volt az egész. Ha nem ismerlek meg, nem jársz a fejemben, nem jutok el oda, ahol akkor voltam. És tudod mit? Igazából köszönöm neked, hogy tönkretetted a gyerekkoromat, hogy nélküled jobb lett volna, de azért... Így már tudom, hogy nem bízhatok senkiben, és hogy azok, akiket ismersz, egyik pillanatról a másikra megváltozhatnak. Örök szenvedés nem létezik, de ne aggódj, örök boldogság sem. Én kilábaltam, itt az ideje, hogy te tudd meg, milyen ott lent, a gödör mélyén, és felfogd, mennyit ártottál másoknak.

Hogy mit akarok ezzel a levéllel? Tudatni, hogy az irodalom a semmirekellők utolsó mentsvára.

A Miraculous novella

Marinette kimerülten rogyott az ágyra, azt sem tudta, hol áll a feje. Rosszul érezte magát, amiért visszautasította Adrient, de azzal nyugtatta magát, hogy nem ő volt, hanem Katica. Ugyanis Adrien hozott virágot Katicának, nem pedig a tényleges önmagának. Bosszantotta, hogy a fiú szemet sem vetett rá, hogy Katica jobban felkeltette az érdeklődését, mint ő. Hiába voltak egy, és ugyanazon személyek.

A rózsaszín szobában mindenütt Adrien fényképek és poszterek voltak, így Marinette-nek esélye sem volt a felejtésre. Piszkosul bánta, és akármennyire is szerette volna jóvá tenni a hibáját, valami azt mondta neki, hagyja a fenébe, a szőke fiú majd elfelejti, és rádöbben, mennyire is szereti őt. Az igazi énjét, aki Marinette. Legszívesebben letépte volna az összes fotót, de inkább nem tette, hiszen tudta, később úgyis megbánná.

Adrien szíve sajgott a fájdalomtól, de tudta, hogyha eluralkodik rajta a gonoszság, nem fogja tudni irányítani az erejét, és rátámad Katicára, akarva-akaratlanul. Igyekezett túllépni rajta, de nem ment neki. Akármennyire szeretett volna közelebb kerülni hozzá, csak rontott a helyzeten. A piros alapon fekete pöttyös ruhás lány számára egy ábránd, csupán illúzió volt, amit addig kergetett, amíg hoppon nem maradt. Ha Fekete Macskaként próbálkozott, a lány még szemét sem rebegtette, de ha Adrienként tette próbára, kicsit megingott. Nem tudta mire vélni, hiszen ő volt mindkettő.

Marinette-nek eszébe jutott, amikor rányitott a fürdőben Adrienre - legelőször -, mennyire elöntötte a pír, pedig akkor nem is önmagát alakította. Katica jóval bátrabb tőlem - gondolta, de tudta, hogy hülyének is nyilváníthatnák, hogy egyes szám harmadik személyben beszél saját magáról. - Mégis piros lett, amikor találkozott a tekintetük Adriennel - folytatta. Amikor másodjára történt a dolog, nem hagyhatta, hogy ismételten olyat tegyen, amelyet nem sokkal ezelőtt. Ő csak biztonságban akarta tudni azt a fiút, akit mindenkinél jobban szeretett, holott tudta, ő nem táplál érzékeket iránta, csak a másik énje felé, aki Katica volt. Szinte újra a helyiség előtt találta magát gondolatában, s tisztán emlékezett, mikor homlokát az ajtónak döntötte. Tudta, érezte, hogy Adrien vele van, még ha nem is úgy, ahogy szerette volna.

Marinette egész nap le volt törve. Még Alya sem tudta megvigasztalni, furdalta a lelkiismeret, amiért ezt tette a fiúval. Pedig ő csak egy virágot szeretett volna átadni neki, és egy piros borítékot. Csak úgy dobogott a szíve! Egy másik városban is hallani lehetett volna... Adrien meg sem szólalt, csendben ült Nino mellett, és nem foglalkozott vele, hogy barátai próbálják felvidítani, vagy hogy Chloé egész nap a nyakán lógott. Néha sóhajtott egy nagyot, és összegyűrte a borítékot, amit szíve választottjának akart adni. Marinette látta a jelenetet, és már azon volt, hogy bevallja, ő Katica, de egy belső hang -, ami kísértetiesen hasonlított Tikkiére - azt mondta neki, ne tegye. És inkább hallgatott rá.

Iskola után Adrien az ajtó előtt eltaposta a virágot, és a markában szorított kis levélkét szétszórta. Fortyogott a dühtől, de mégis inkább csalódott volt. Azt hitte, Katica kölcsönös érzéseket táplál iránta. Hát, kiderült, hogy nem. Halálfej csak erre várt. Hogy Fekete Macska - ugyan ő nem tudta, kivel áll szemben - átadja magát a sötétségnek, és csatlakozzon hozzá. Ezúttal biztos volt benne, hogy sikerülni fog a terve, hogy Katica elbukik, és övé lesz az az isteni hatalom, amelyről régóta ábrándozott. Fel sem tudta fogni, mit jelent, de mindenáron magának akarta tudni.

- A csalódottság, a visszautasítás kemény dolog. Fekete Macska pedig immár az érzelmei rabja. Keresd meg őt, kicsi Akumám, vesd ki rá gonosz hálónkat!

A pillangónak nem kellett sok, meg is találta a növényt, amely megátkozta Fekete Macskát, és Halálfej irányítása alá vonta. Innentől nem volt visszaút. Párizs egyik hőse a kettőből megfertőződött, a másik pedig nem is tudott róla.

- Fekete Macska, a nevem Halálfej. Segíthetek megadni neked, amire vágysz, hogy Katica a karjaidba boruljon, cserébe egy dolgot kell tenned... - nem folytatta a mondatot, felesleges lett volna. Macska tudta, hogy miről beszél.

Halálfej roppant boldog volt, amiért sikerült megkaparintania Fekete Macskát, és ezúttal már tényleg mindene megvolt ahhoz, hogy Katicát eltegye láb alól. A cicus a lány gyengéje volt, és ezt a férfi nagyon jól tudta. Mindent megtett volna azért, hogy a két isteni erővel bíró talizmán a kezei közé kerüljön.

- Persze, mi sem egyszerűbb!

Adrien, alias Fekete Macska szerelése megmaradt, csupán jól ismert szén színű ruhája ezúttal hófehér lett. A zöld szemei csak úgy világítottak még a nap tűző fényében is, csupán annyi különbséggel, hogy a jobb karjára egy elszáradt rózsa tekeredett, arra várva, hogy gazdája parancsot adjon neki. A fiú nem tudott magáról, teljesen egészében a gonosz uralta a testét, és lelkét. Utálta a szerelmes párokat. Utálta, hogy ő nem lehet olyan, hogy Katica visszautasította, és hogy Marinette is ezt tenné. Mellesleg, ő egy másik fiúba szerelmes...

Marinett a görgős székében ült, nyomogatta a távirányítót, és unottan dőlt hátra. Tikki repdesett körülötte, és untatta a lányt, akit látszólag nem zavart, mert úgy érezte, nyomban elalszik.

- Figyelsz te rám, Marinette? - kérte számon barátját a kis kwami, de a lány meg sem szólalt. Azt sem tudta, mit tegyen, hogy jobb lenne-e neki vagy Adriennek, ha Katica szerelmet vallana neki.

- Bocsi, mit mondtál? - kérdezett vissza, de Tikki csak csalódottan leült a képernyő elé.

- Marinette, nézd! - mutatott rá pillanatokon belül, amikor is a Híradót közvetítették.

- Mi ütött Fekete Macskába? Egész Párizs azt hitte, az ő oldalunkon áll! - kétségbeesetten hangzott a nő hangja, akit közelről ismert. Lányára, Manonra gyakran vigyázott.

- Na ne! - Marinette alig akart hinni a fülének. Fekete Macska? Hogy lehetséges az? Az ő hűséges társa, akire mindig számíthatott? Aki az egyik legfontosabb volt neki? Hogy állhatott át a sötét oldalra? 

Pár perc késéssel, de megérkezett az Eiffel-toronyhoz - ám ezúttal Katicaként, ahol Fekete Macska tábort vert. Egészen a legtetejéig kellett felhúznia magát a jojóval, de cseppet sem zavarta, látszólag csak egy dolog járt az eszében: hogy elpusztítsa az Akumát, ami tönkretette Macskát.

Párizsban ekkor még nem volt túl nagy pusztítás, egyedül az Eiffel-torony lábánál álló kocsik sínylették meg Fekete Macska átalakulását. A fehér szerelés egyáltalán nem illett hozzá, és ezt Marinette hamar meg is állapította, amint meglátta a fiút. 

- Hé, Cicus, van kedved játszani? - pörgette a jojót, és arra várt, hogy társa felfigyeljen rá. Ez hamar meg is történt. Fekete Macska nem tudta, higgyen-e a szemének. Teljes valójában, teljes életnagyságban Katica állt előtte? Máris ideért?

- Katica... Már vártalak! - egyáltalán nem szokványosan hangzott ez a mondat. Nem az ő barátjára vallt, sőt még valami gonosz is áradt a hangjából, ami Katicát idegesítette. Nagyon. - Most pedig add ide a talizmánt, Katica! - kiáltotta a fiú, s egyből ugrani készült a lány felé.

Katica idegesen szökkent arrébb, és várta, hogy a szőke rávesse magát - legalább ki tudta volna találni, milyen erőt adott neki az a valami a karján. Gondolatban gyilkolta magát, hogy nem segített a srácnak, s csak a saját érzéseivel foglalkozott, na meg azzal, hogy mekkora fájdalmat okozott Adriennek.

- Kapj el, ha tudsz! - nyújtotta ki a nyelvét a kék hajú lány, Fekete Macskának több se kellett, máris a tetőn találták magukat, és kergetőztek, mint régen - csak most a játék nem játék volt, hanem vérre menő harc, amit ha a fiú nyer meg, vége mindennek. Katica elbotlott a szürke rúdban, amikor Macska suhintott vele egyet a lány felé. Mérgelődött is, de hamar felpattant, nem akart megállni egy percre se. Tudta, hogy az élete múlik rajta, hogy sikerül-e megfékezni Macskát.

A hídhoz értek. Katicabogár már majdnem átért rajta, de Feketet Macska a semmiből tűnt elő, és új képességével a hídhoz kötözte a lányt. Igen, ugyanis az elszáradt rózsa a növények irányításával járt. Katica meglepődött, sokáig mocorgott, de nem tudott szabadulni. Fekete Macska egyre közelebb lépett hozzá. Érezte, hogy a szíve a torkában dobog, s lüktetett a vér az ereiben. Mérges is volt, az még jobban rátett egy lapáttal.

- Macska, én vagyok az! - hangja szokatlanul bátortalanul hangzott, még ő maga is meglepődött rajta, mennyire vissza akarta kapni a társát. A fiúnak szeme sem rebbent, folyton azok az emlékképet játszódtak le előtte, amikor Katica visszautasította. Nem tehette, hiszen szerette!

- Tudom - mosolygott ravaszul, s már csak egy centiméternyi hely volt köztük. Marinette emlékezett arra, mi történt velük Valentin-napon, s odahajolt a fiúhoz egy csókra, de az hátralépett, és rosszallóan nézte őt. Hát ebbe meg mi ütött? - Ilyet nem játszunk. Már nem működne - oktatta ki.

A lány tudta, hogyha most hagyja győzni, örökre vége. Minek? Mindennek.

A fiú el akarta kobozni a fülbevalókat, de Katica folyton kitért előle. Meglendítette a lábát, így pont azt a területet találta el, amely reményei szerint legjobban fájt Macskának. Fekete Macska összegörnyedve feküdt a hídon, míg Marinette a jojóval próbálta eloldozni magát. Mire a szőke felkelt, ő szabad volt. Azt hitte két másodperce, hogy az lesz az utolsó emléke, hogy Fekete Macska megpróbálja elvenni tőle a talizmánt, hogy meghal, és még el sem búcsúzhatott azoktól, akiket szeretett. Hogy Adrientől nem kérhetett bocsánatot...

Katica nem mozdult. Előhívta a Szerencse talizmánt, amely egy aprócska locsolót adott neki. A lány csak nézett, hogy mégis miért, aztán rájött, hogy meg kell töltenie, majd ráönteni egykori társára, hogy véglegessé váljon a dolog. Az egyik oszlopba kapaszkodva lecsúszott a vízig, megmerítette a locsolót, majd egy gyors mozdulattal újra fönt termett, és ráöntötte a tartalmát a fiúra. Az említett alig bír elviselni a hideget, szinte rázkódott tőle, így Marinette könnyedén oda tudta csalni a korláthoz. Hasonló taktikát alkalmazott, mint az előbb rajta Fekete Macska, s letépte róla a rózsát, rátaposott, abból pedig kiszállt a feketés-lilás kis Akuma. 

- Ideje, hogy megtisztulj! - kiáltotta az éjsötét hajú lány, miközben a jojóba zárta a furcsa színű pillangót. Pillanatokon belül átváltott valami kellemesebb, világosabb színűre, amely már nem bántotta Katica személt. - Viszlát, kicsi pillangó! - köszönt el tőle, mintha nem történt volna semmi érdekes. - Csodálatos Katicabogár! - egész Párizsban hallani lehetett ezt a két szót, annyira hangosnak hatott. Miután minden a helyére került, odasietett Macskához, és átölelte. Nem szólt semmit, csak ölelte, sőt még néhány könnycsepp is legurult a szeméből, hogy végig tudjon folyni az arcán.

Fekete Macska szégyellte magát. Marta a bűntudat, amiért rátámadt Párizsra, hogy Katicától el akarta venni a talizmánt, és hogy a sajátját is önként odaadta volna, semmi háború nélkül. Visszaölelte kollégáját, de az ő szájából sem lehetett hallani semmit. A tévé már a helyszínen volt, pár percig nem kérdeztek semmit, de aztán megrohamozták a hősöket. Katica nem hagyta, hogy Macska ilyen helyzetbe kerüljön, magához húzta, s a jojója segítségével felhúzta magukat Párizs legmagasabb pontjára. Oda nem tudták követni őket, legalábbis nem olyan gyorsan.

- Szeretnék bocsánatot kérni - hajtotta le fejét szomorúan a lány, Fekete Macska pedig értetlenül nézett rá. Nem fogta fel, miért kérne tőle Katica bocsánatot. Azt megértette volna, ha tudatában lenne annak, hogy ő Adrien, de nem volt. 

- Ugyan miért? Nekem kellene, amiért rád és Párizsra támadtam - vallotta be a szőke. Az a súly, ami a vállát nyomta, rettenetes volt, pláne egy iskolás fiúnak. 

- Mert nem voltam melletted, amikor megtörtént a baj. Sajnálom! Nem tudom, mit csinálnék nélküled! - a hirtelen ötlettől vezérelve megint megölelte barátját, aki cseppet sem tiltakozott ellene.

- Valószínűleg egyedül mentenéd a várost - gondolt be a fiú.

- Nem! Hülye Macska... Egyedül nem menne - mosolygott rá, mire Macska is visszamosolygott. A tökéletes, idilli pillanatot Katica fülbevalójának csipogása zavarta meg. - Azt hiszem, mennem kell - sóhajtott, Fekete Macska pedig egyet értett vele. A lány még utoljára megszorította, aztán eltűnt a házak között.

Ahogy Macska nézte a lány felszívódott helyét, rájött, hogy nem hagyhatja, hogy Katica tudatlanságban éljen. Talán, ha megteszi, amit kell, akkor a lány is hasonlóan cselekszik, és bevallja, hogy szereti őt -, ha nem is Katica, de a személye, aki alakítja. Úgy beszélt róla, mintha valami főszerepet játszana egy színdarabban, de jelenleg nem is érezte magát máshogy. Azt hitte, az egész csak kitaláció, és ők csak bábok, akiket valaki mozgat. A hátán végigfutott a hideg, mikor eszébe jutott a Bábjátékos, akit Manonnak hívnak, és Marinette előszeretettel vigyáz rá.

Marinette megállt két ház között, valami sikátoros résznél, amelyet ő maga sem ismert túlságosan. Leült a fal tövébe, és keserves zokogásba kezdett. Nem tudta feldolgozni, hogy miatta Adrien milyen pillanatokon megy keresztül. Habár, miket beszél? Pontosan tudta. Hiszen ő Adrient szerette, nem Fekete Macskát. Mind a ketten Katicába zúgtak bele. Hogy mi baj volt ezzel? Hogy ő is csak egy illúzió.

Egy óra ücsörgés után úgy döntött, feláll és hazamegy, ám ebben egy ismerős krákogás szakította meg. Nem mert hátranézni, hiszen jól tudta, ha megteszi, nem bír majd megszólalni. A fájdalom még mindig a szívét mardosta, de biztos volt benne, hogy nem olyan erős, mint Adriené. Féltette, hogy esetleg ő is egy Akuma hatása alá fog állni, de bízott benne, hogy jóval erősebb ennél... Macskánál is azt hitte.

- Te vagy Katica, igaz? - elképzelte, ahogy Fekete Macska az egyik falnak támaszkodik jobb kezével, és hátulról végigstíröli őt, ebbe pedig belepirult. Nem fordulhatott meg, az ösztönei is azt diktálták, mentse az életét, és fusson az első olyan épületig, ahová be tud menni. Nem is kellett sok, Marinette azonnal elkezdte szedni a lábait, s hamarosan kiért a sikátorok közül, már a nyílt utcán futott, mint valami őrült. Lihegve haladt el az iskola mellett. A lámpákat már felkapcsolták, de így is olyan sötét volt körülötte, hogy rendesen elkezdett félni. Tikki ugyan vele volt, de érezte, hogy valaki figyeli őt.

Még utoljára maga mögé pillantott, majd vissza, ám ekkor azt hitte, szívinfarktust kap. Fekete Macska állt előtte mindent tudó mosollyal az arcán. A lány nem tudott időben lefékezni, így az éppen vigyorgó társának szaladt, ezzel felborítva őt. Marinette-nek égett az arca, még jobban, mint az előbb. Próbálkozott, hogy lemásszon a fiúról, ám az nem igazán gondolta így a helyzetet, még közelebb húzta magához. 

- Marinette - suttogta, miközben a lány szemeit nézte. Azokat a csodálatos, kék szemeket, melyek annyira hasonlítottak Katicáéra.

- Honnan tudod a nevem? - tért rá a lényegre, és inkább menekült volna, de Macska nem engedte.

- Tudatlan, butus Marinette - oktatta ki.

- Mit akarsz tőlem, Macska?

- Tudom, hogy te vagy Katica. Meg se próbáld tagadni! - mondta a szemébe, a lány pedig lefagyott. Hogy jött rá? Mégis hogyan, mikor annyira próbálta titokban tartani a kilétét! Hogy kettős életet él...

- Hülye vagy - jött a válasz.

Fekete Macska sóhajtott. Biztos volt benne, még jobban, mint eddig bármikor, hogy élete szerelmével beszélget. Marinette nem tudta mire vélni Macska kirohanását. Tudta, hogy fontos neki, hogy megtudja, ki a társa, és az is, hogy fülig szerelmes Katicába, de...

- Nem hallottad, de az első betevéskor azt mondtam, hogy nem érdekel, ki van a maszk mögött, Marinette, akkor is szeretem - mondta tovább a fiú a magáét, és Marinette érezte, hogy elfogy a levegője, mindjárt megfullad. Még rosszabb, mint mikor azt érezte, mindjárt meghal.

- Nem voltam ott - tagadta továbbra is.

Fekete Macska mosolygott, várt egy pillanatot, aztán visszaváltozott. Tényleg. Önmagára, Adrienre, a modellra, a lányok kedvencére, az osztálytársára, arra, akibe Chloé, Marinette és majdnem az összes lány belezúgott. Marinette azt hitte, kiég a szeme. Nem hitt neki, pedig a sajátjával szemlélhette.

- Jézusom! Te Adrien vagy! Te, Macska, Adrien, Jézusom! - meglepődött. Nagyon nem számított rá, hogy ez valaha is megtörténik vele. Mindvégig Macskába volt belezúgva? Vagy Adrienbe? Vagy mindkettőbe? Adrien csak vigyorgott, s figyelte a lány tekintetét, amiben értetlenség tükröződött.

- Az Akuma. Miattam volt - jutott eszébe egyből, s fel akart állni, de a szőke nem engedte. Még jobban magához húzta, s hagyta, hogy Marinette hallgassa a szívverését.

- Hallod ezt? Csak akkor ilyen heves, ha Katica itt van. És most heves. Te vagy Katica - bizonyította be állítását, amitől a lány nem érezte jobban magát. Visszautasította azt, akit szeret. - Szeretlek, Marinette! - vallotta be, közben letörölt egy gömbölyded könnycseppet a lány fátyolos arcáról. 

- Visszautasítottalak. Én... Csak... Azt hittem, ha Katica megteszi, majd Marinette-t észreveszed - hunyta le a szemét a fekete szépség, Adrien pedig mosolygott, mint a vadalma.

- Marinette, én téged, és Katicát egyszerre szeretlek. Hiszen egyek vagytok. Te pedig engem, és Fekete Macskát szereted - simított ki a lány arcából egy oda nem illő tincset.

- Nekem ez mára sok, Adrien... - állt volna fel, mire a fiú fordított a helyzetükön, így Marinette került a poros földre. - Ah, engedj! Mit akarsz még?

- Megcsókolni - alighogy kimondta a szavakat, Adrien ajkai máris a lányén voltak, s olyan hevesen csókolták egymást, mintha az lenne életben maradásuk kulcsa. Így is volt, mintha vizet kellett volna inniuk, mintha a levegő fogyott volna el, és kapkodniuk kellett volna. Nem bírtak betelni a csodálatos érzéssel, ám a lánynak mégis bűntudata volt, amiért ezt teszi. Ez nem helyes. Biztos hazudott neki. Nem akarta elhinni, hogy egy olyan srác, mint akivel csókolózik, szerethet egy olyan lányt, mint ő. Ám minél tovább tartott a csók, annál jobban bebizonyosodott, hogy Adrien, vagy Fekete Macska, nevezhetjük őket bárminek, odáig van érte. Az sem zavarta, hogy rájött a titkára, sőt még boldog is volt, hogy nem egyedül cipeli ezt a roppant nehéz terhet a vállán. Adrien bevallotta neki a titkát, holott az is lehetett volna, hogy nem ő az. Akkor hogy magyarázza ki? Bizonyára sehogy.

- Adrien... A többiek - szuszogta a lány, mivel zsibbadt ajkai nem engedték, hogy normálisan beszéljen. A szőke fiú csak mosolygott, és nem foglalkozott vele, mit mondott Marinette.